Gyilkos a lejtőn
Béla az irodájában várta a gyilkost.
Délután fél öt volt már. A szerdai félfogadó nap utolsó félórája kezdődött.
– Jó napot! – köszönt a gyilkos, amikor megérkezett.
– Isten hozta! Tessék! – mutatott Béla az íróasztala előtti székre. – Sikerült valami? – folytatta szokásos kérdésével.
– Á, dehogy... – legyintett a gyilkos ügyfél, polgári nevén Zamrő Rinárd. – Bármilyen szimpatikus is lehetek. Amikor meglátják papírjaimban, hogy „...az utolsó foglalkozása rab, utolsó előtti meg bérgyilkos...”, akkor vége. Megígérik, hogy jelentkeznek... de soha – szomorkodott Zamrő. – Inkább leültem volna huszonötöt. Kár volt tizenötben megegyezni. Meg abban, hogy akkor papírjaimban fehéren-feketén ott állhat a múltam minden szégyenfoltja is.
– Hát bizony... – értett egyet Béla. „Ez az újfajta büntetésforma, mely állítólag a bűnöző átnevelését jobban elősegíti, mint a sokáig tartó börtön, legalább annyira kegyetlen büntetés, mint a hosszú elzárás” – állapította meg magában sokadszor a hivatalnok.
– Viszlát! Jöjjön két hét múlva. Szorítok! – engedte aztán útjára – jóútjára – a szerencsétlen, jó útra tért gyilkost.
A munkahivatalban Béla a munkanélküliek sok fajtájával találkozott. Zamrő Rinárd különleges eset. Először is, csak nagyritkán volt a munkahivatalban gyilkosságért büntetett kliensük. Ha akadt is, az ritkán volt sokáig munkanélküli, mert eltitkolta múltját, és talált állást magának. Eltitkolhatta, mert papírjaiban múltja kozmetikázva volt, a törvény szerint megszolgálta ezt hosszú börtönbe zárásával. Vagy múltját nagydobra verte. Az önreklám segít az álláskeresésben. Az alvilág ajánlatott tett és gyorsan alkalmazta. De Zamrő se ez, se a másik eset. Eltitkolni nem tudta, nagydobra verni sem akarta múltját. Jó útra téréséhez az nem illett.
Béla aktatáskáját csomagolta, amikor ismét kopogtak. Egy ballonkabátos kis ember lépett be az ajtón.
– Jó napot! Vagy már lassan jó estét! – mondta, és már Béla asztalánál állt. – Leülhetek? – kérdezte a ballonkabátos, de állva maradt. Forró nyár volt, melege lehetett. Ballonkabátja hóna alatt átütött az izzadság. Kutyaszaghoz hasonló illatot terjesztett maga körül.
Béla kinyitotta a fölső asztalfiókot, de az nem segített.
– Ezt ismeri? – dugott a hivatalnok orra alá egy jelvényt a kutyaszagú. Ő elolvasta: „X.Y. nyomozó, Körzeti Főkapitányság”.
– Mit szeretne?
– Most volt magánál Zamrő Rinárd. Igen, vagy nem? – nézett kutatóan Béla szeme közé X.Y.
– Igen, éppen elment... – mondta Béla. – Csak nem tett mégis rossz fát a tűzre? – kérdezte.
– Kinyomozzuk... Mivel előremozdíthatja a nyomozást, elárulhatom, hogy az esetleges áldozatot még nem találtuk meg. Most azért vagyok itt, mert ide küldött a főnököm, és... – valamit keresett kabátzsebében. Majd a másik zsebben is, és a nadrágzsebeiben is. Nem találta, amit keresett. – De már megyek is... – fordult sarkon X.Y. nyomozó a Főkapitányságról, és szó nélkül elment. Fordulás közben nyitott ballonkabátjának szárnyai még Béla orrába lebbentettek egy keveset ritka aromájukból.
Béla nemsokára, hivatalos órái leteltével, hazament. Mielőtt a levelezősakkos partijának soron következő lépésén kezdett volna gondolkodni az állólámpa alatti kisasztalon levő sakktáblájánál, még kinyitotta noteszét. Föllapozta a Zamrő Rinárddal kapcsolatos följegyzéseit és beírta: Talán megint gyilkolt! Már majdnem a partira koncentrált, amikor még eszébe jutott valami... Ismét elővette noteszét. Áthúzta a fölkiáltójelet, és kérdőjelet írt a „gyilkolt” utáni áthúzott felkiáltójel után...
Két nap múlva megint fogadóórák a munkahivatalban. Egy embervadász szenvedélye vesz erőt Bélán ilyenkor, de ő az emberi életekbe betekinteni szeret. És segíteni azokon. „Mit hoz a nap, kik és mivel jönnek ma hozzám?” – nézte át az íróasztalán levő ügyféllajstromát.
Tízre az állástalan zeneszerzőnek kellett jönnie. Librettóíró is a szerencsétlen. Utolsó munkahelyén – ahonnan jó néhány évvel azelőtt repült – szintén ezzel foglalkozott. De kirúgták, mert a csavarraktárban zenét szerezni és operaszöveget írni nemkívánatos hozzájárulás a munkafolyamathoz. Mióta a csavarraktár lemondott róla, a zeneszerző elhatározta, hogy csak a majd halála után elismert zseni szerepének fogja szentelni maradék életét. A munkahivatalba azért eljárt szorgalmasan. Mert muszáj.
Tíz óra, a művész belépett Béla irodájába. Pontosan, mint egy üstdobütés.
– Jó napot!
– Jó napot! Na mi újság, mester? – kérdezte Béla.
– Megvan! – mondta zeneszerző-librettós, és egy fejrándítással hátradobta ősz hajzatát, miközben helyet foglalt a széken Béla asztala előtt. – A sikeres vállalkozókról ódákat írnak, míg a munkanélküliekről statisztikát – folytatta. – Igazságtalanul. A munkanélküli, a piacgazdaság pillére, többet érdemel. Operát!
– Hisz a munkanélkülieknek már van operájuk – akadékoskodott Béla. – A Koldusopera!
– Tévedés! Az a koldusoké. És ők dolgoznak. A munkanélküli, ha öntudatos, akkor soha – vitatkozott a mester.
– Oké... – egyezett bele Béla.
– A címe „István, a munkanélküli” lenne. Három harmadból állna, a szünetekben a színpad fölújítását a téli stadionból kikölcsönzött fagyasztóautó végezné – magyarázta nagy hévvel a szerző.
„Merész koncepció, túl merész...” – szkeptikusan magában a hivatalnok.
– Az opera eleje szomorú. Gyászinduló hangjaira nyílik a függöny. Egy személyzeti osztály irodájának képe tárul elénk. Nokedli István – a főhős – a személyzetis főnök előtt térdel. Énekelve könyörög, hogy ne bocsássák el. De a főnök hajthatatlan. Nokedli átveszi a felmondást. Miután kilép az irodából, dobszóló kíséretében munkanélkülivé válik. Seprűs és vödrös balett-táncosnők eltáncolják a „Takarítónők szvitjét”. A kar az „Ódát az ürömhöz” énekli. A színen átbiciklizik egy meztelen úr – vett lélegzetet az ősz mester.
„Te jó isten...” – gondolta Béla.
– A második képben István már otthon van. Ágyában alussza a frissen elbocsátottak édes álmát. A zenekar nem zavarja, senki sem énekel. Néhány percig csak István ritmikus szuszogását, majd disszonáns horkolását hallani. A köhögő nézőket kivezetik a nézőtérről.
– Nem fognak ellenkezni? Három harmadra vették jegyüket... – okvetetlenkedett Béla.
– Az előtérben köhögés elleni cseppeket kapnak és visszaosonhatnak a nézőtérre,... hát nem?
– Hát igen... Folytassa csak...
– A lakás berendezése fogy. Nokedliék eladogatják bútoraikat. István többnyire az ágyában. A „Munkanélküliek áriáját” is ágyban fekve énekli. Az ária után – remélhetőleg tapsviharban – István kimegy a színpadi konyhába sörért, majd visszafekszik. Már fölülve, dobozos sörrel a kezében ráadást énekel – kezdett begerjedni az opera bonyodalmához közeledve a mester.
Már állt, szenvedélyesen mutogatott. Mintha még a karmester is ő lenne. Az operaismertető, amit Béla már csak emberbaráti tiszteletből hallgatott végig, hosszúra nyúlt. „Az előadás tehát a csúcspontjához közeledik – tudta még meg. – István a feleségével duettet énekel a kosztpénzről. Az ének a kezdeti házastársi összhang pianissimójából a vita mezzofortéjén keresztül pofonok fortissimójába megy át. Az ezt követő gyilkossági kísérlet közben – István szedőkanállal próbálja agyoncsapni feleségét – a fináléban, jön a meztelen postás. A hatóság utolsó figyelmeztetését hozza lakbérhátralék-ügyben. A csapás megrendíti Istvánt, és a szedőkanállal fejbe csapott felesége mellé omlik... Vége.” Az operának is.
– No mit szól hozzá? – várta hatást a mester.
– Kolosszális! Remélem, meghív a premierre... – mondta Béla, és az órájára nézett.
– Tehát két hét múlva viszontlátásra... Az talán korábban lesz, mint a premier...
(...)
Ha Zimány még egy percet késik, akkor tudná már a ballonkabátos szerinti miértet...
– Jó napot! Foglaljon helyet, Zimány úr! – mondta Béla, de az ügyfél már ült. – Mi újság? Csak nem ünnepeltek valamit? – kérdezte, mert Zimány alkoholizmustól piros orrához és véreres arcához a szokásosnál erősebb pálinkaszag és – amint azt érkezése mutatta – egyensúlyzavar is járult.
– Igen..., ünnepeltünk... Mi, a volt munkásarisztokrácia. A sokgenerációs munkásdinasztia... Hogy hová jutottunk... Képzelje, vállalkozni fogunk! Szégyen, gyalázat! A fiatalok ünnepeltek! Nem mi! Mi a feleségemmel halotti tort ültünk... – kezdett begerjedni Zimány.
– No, öntse ki a szívét! Mondja el, mi is történt! – mondta Béla egyrészt mint a Munkahivatal hivatalnoka, másrészt mint egy együttérző emberi lény.
– Tudja jól, hogy heten lakunk lakótelepi lakásunkban. Amit még a Vasműtől kaptunk, ahol dédszüleim dolgoztak. Majd átvette azt a Cérnagyár, ahol szüleim – a nagymami és nagypapi – melózott, meg még én is, meg a feleségem is – kezdte helyzetmagyarázatát Zimány. Egy könyékkel Béla íróasztalán, tenyerével fejét alátámasztva. – Heten lakunk a lakásban, ami a miénk, mióta a Vasművet és Cérnagyárat megszüntették. Sajnos. Inkább ne lenne a lakás, hanem a gyárak... – sóhajtozott Zimány.
– Térjen a tárgyra, kedves Zimány... – kedvesen Béla.
– Abban vagyok..., a tárgyban... Tehát a lakásunkban, ahol én lakom, meg a feleségem. Meg a két nagy gyerekünk, aztán nagymami és nagypapi is. Végül dédnagyanyó, aki 98 éves. Ő – merthogy járni még bír szegényke – főz, mos, vasal és takarít ránk. Hiába, a régi idők emberei, ők tudnak dolgozni. Hisz én is... Csak az a rendszerváltás ne viselt volna meg annyira – csuklott egyet Zimány. Majd folytatta: – A dédnagyanyót az öregotthonba beadni korai lenne. Szép szobácskája van nálunk. Erre van most szükségünk. Vállalkozni szeretnénk vele, vagyis én és a feleségem nem is. A gyerekek akarják. Turistacsoportoknak szeretnék kiadni. Japán törpeturistáknak – rakta ki a vállalkozási ötletkártyát Zimány. – És képzelje, múltkor, éjszaka, amikor nagypapa és nagymami mint éjjeliőrök pénzt keresnek – hiába, azok a dolgos gyökereink –, fiunk és lányunk fölvezettek minket, tehát engem meg a feleségemet, a dédnagyanyó szobájába. A dédnagyanyó aludt már. Szabályosan lélegzett. Egy tevékeny ember megérdemelt álmát aludta. Napközben a nagymosás után fölásta a kertet is – mesélte Zimány, és kicserélte nehéz fejét tartó tenyerét.
– „Ó, milyen egészséges – súgta a fiam. – Istenem, mennyire örülök, hogy ennyire egészséges” – folytatta. „Nem is látszik rajta, hogy olyan magas az értéke” – jegyezte meg hitetlenkedve a lányom. „A karosszériája ugyan ócska, de alkatrészei biztos kitűnőek” – ellenkezett a fiam. Visszamentünk a konyhába. „Végy elő papírt és ceruzát! – mondta a fiam a lányomnak. „Két vese, egy máj, egy tüdő, egy szív. Húszezrével számolva darabját, az... Százezer euró!”– vágta ki az a végösszeget a lányom.
„Te jó isten” – gondolta szokása szerint Béla.
– Értem már! A gyerekei nemcsak a szállodaiparban, hanem az egészségügyben is vállalkozni szeretnének. Nem rossz projektek. Zimány úr, én inkább gratulálnék önmagamnak, életrevaló gyerekeimhez – próbálta az előírásokhoz tartani magát a hivatalnok. A munkanélküliek vállalkozó kedvét támogatni kell.
– Jó, jó, hisz én is próbálok örülni, bár nem megy. De azért segítek a vállalkozásban: másnap azzal kezdtem a napot, hogy betiltottam dédnagyanyónak a pipázást! Fő az egészség! – dicsekedett Zimány. – Majd a konyhában reggeliztünk. Dédnagyanyó ekkor már a kéményt festette.
Csendesen ettünk. A feleségem, én, a gyerekek, a nagypapa meg a nagymami is. Visszatértek az éjszakai őrködésből.
A kávénál a lányom egy cédulát nyomott a kezembe. „Apa! – állt rajta. – Mit szólnál a nagypapához és a nagymamihoz is? Még egy szoba fölszabadulna és háromszor százezret kapnánk.” „Hogy milyen igazad van!” – írtam a választ – mondta Zimány, de hangja az utolsó szavai közben el-elakadt. Sírás környékezte. Majd, az asztalra borulva sírni kezdett.
– Miért sír kedves Zimányom? – így, maximális kedvességgel Béla.
– Mert a lányom cédulája óta félek, hogy mikor kerülünk sorra mi a feleségemmel – zokogta Zimány, majd elaludt.
Amikor lejárt a Zimányra kiszabott félóra, Béla fölébresztette, kitessékelte, és folytatta a munkáját.
(...)
Tyborg
Tyborg 50 évesen született Pozsonyban, 2004 januárjában. Első, még szlovák nyelvű, Diskokošeľa (magyarul: Diszkóing) című elbeszélésével részt vett a „Poviedka 2004” (Elbeszélés 2004) című szlovák novellapályázaton.
Két évvel később Tyborg az első, Tyborg írói álnév alatt írt elbeszélését magyarra fordította Diszkóing címmel. Ezzel az elbeszéléssel azután kiválóan szerepelt a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának novellapályázatán, 2006-ban. Az elbeszélést a Szőrös Kő irodalmi-művészeti folyóirat is közölte.
2006-ban megírta második elbeszélését A megváltó címmel. Ennek részletei megtalálhatók a Halálkomolytalan történetek (MEDIAN, Pozsony 2008) címmel napvilágot látó első önálló kötetében.
Tyborg történetei novellásított film- és felforgatókönyvek félhosszú változatainak a jegyeit viselik. Jelenetek és groteszk jellegű gondolatmenetek pergően váltják egymást a szövegekben a meglepő kifejletek irányába haladva. A témák egyrészt beleásnak a személyes intimitás mélyszféráiba, másrészt a szlovákiai, nem csak nemzetiségi, kisebbségi problématárból merítenek. Illusztrálta: Matrka Simon
Fotóriportok:
Könyvavató a
rancson, 2008
Dedikálás Pozsonyban, 2008
Könyvbemutató
Százdon,
2008
Dedikálás
Komáromban, 2008
Tyborg in Radio april
2008
Tyborg&Company
2007
A diszkóing
Zoli fölemelte a kalapácsot. Felesége a konyhában – ott sírdogált. Férjét nem izgatni – sajnos már régen fölizgatni sem. De hogy elmegy, azt nem várta. Költözik, ki tudja hová, holmija a kocsiban. A kalapács lecsapott. Üveg csörrent. A tévéképernyő. Régi típusú tévé, de fölújított, Zoli (majdnem) találmánya. Most már olyan, akár egy fejen álló kalapácsorrú rinocérosz. Szemek helyett kapcsológombok.
– Szia – mondta Zoli, ifjú hatvanas, tele életerővel, új elhatározásokkal. A konyhából semmi hang. Benézett. Könnyező felesége a helyiség közepén. Zoli odament hozzá, fölemelte az állát, gyengéden ajkon csókolta... és bevert neki egyet. A nő a padlóra zuhant, közben kicsit beütötte a fejét a konyhaszekrénybe. Ajtócsapódás. Zoli ment el. Végérvényesen.
L. Zoltán – a természettudományok doktora, az agonizáló egyetemi oktatás docense és alkalmazottja, egy (valódi koránál jóval fiatalabb) ötven körüli ősz művész és barnára sült sportoló kinézetű nemzetközi szaktekintély és ezermester egy személyben, akit hajszál választ el a világsikertől meg az impotenciától – távozása nem volt szokványos. Amikor szökését tervezte, sajnálta a feleségét. Tartott tőle, hogy az asszony álkapcsa nem áll ellent, vagy ne adj isten önmagát is megsebzi képernyőzúzás közben. Zoli otthonról csak a legszükségesebbeket vitte, hihetetlen helykihasználással.
Egy átlagember számára megoldhatatlan feladat 145 különböző alakú és súlyú tárgy nyolc Chiquita banánosdobozba való csomagolása úgy, hogy a csomagok körülbelül egyforma súlyúak és helykihasználásúak legyenek. Egy Lottó-telitalálatnyi esély, hogy sikerül. Ám a Zoli-féle tudós nem adja föl. Ő a holmija és a dobozok dilemmáját optimálisan oldotta meg – feltalálva közben a csomagoláskutató számítógépprogramot is.
– Jó napot! – köszöntötte az egyetem portása. – Megszökött otthonról, doktor úr? – tréfálkozott, amikor látta, ahogy Zoli a lifthez hurcolja a dobozokat.
– Á, dehogy. Küldemény Albániából. Együttműködés...
A portás agyában fölelevenedett egy régi félelme, amikor őszintén tartott attól, hogy Kína Albánián keresztül fog támadni. Ezért a dobozok iránti megbecsülése jeleként azokat is udvariasan köszöntötte:
– Isten hozott, küldemény! – és szalutált.
Este, amikor az épületben elcsendesedett az élet, Zoli a dolgozószobája ablakából a várost tanulmányozta. Az egyik dobozból már kicsomagolta az éjszakázáshoz szükséges kellékeket – nem kellett a keresgélnie, mint ahogy azt az otthonról elköltöző férjek teszik. Az általa kidolgozott „Csomagolj gazdaságosan!” módszer a becsomagolt tárgyak küldetését is figyelembe vette. Egykettőre készen volt a munkahelyi éjszaka előkészületeivel. Lenn az utcán még viszonylag élénk élet folyt, leginkább az autók voltak élénkek, de a szerényen megvilágított nagyváros éjszakai gyalogosai is. Szemben a vár, a vár fölött repülő fényei.
Zoli kiment vizelni. A folyosó éles fényében úgy érezte, hogy minden mozdulatát figyelik. Valahol földi és égi megfigyelők regisztrálják a vécébe vizelő öregedő tudóst az elhagyatott, laboratóriumokkal zsúfolt, óriási épület legfölsőbb emeletén.
Távozásával doktor L. a feleségétől akart elszakadni. Az eltávolodásnak kölcsönösnek kellett lennie. A cukor és az ostor, csók és pofon módszerével gyűlöletet akart kiváltani az asszonyban. Erőszak és gyengédség koktéljával. Jobban fáj az ütés a csók után. Valahol olvasta: patkányokon és majmokon bevált. Zoli remélte, hogy emberek esetében is működhet, legalábbis a feleségénél. Szakítani akart, hogy tudatát szabaddá tegye az együttélés korlátjától is. Remélte, hogy a téridő színstruktúrákkal folytatott kísérletei akkor járnak majd sikerrel, ha lerázza a mindennapi élet terhét. Megszabadul a fölösleges tárgyaktól, személyektől, akik fékezik szárnyalásában. A magasba vágyott, a felhők fölé, a korlátok nélküli megismerés mennyországába.
A meghatározó paraméterek optimális beállításának a feladata várta az általa kutatott színszimfónia esetében csakúgy, mint saját magánál, a kutatónál. A megfigyelő finom, de fontos befolyása a mikrovilág jelenségeire az atomkor fizikájának egyik törvényszerűsége. De L. doktor még szorosabban értelmezte a kutató hatását a megfigyelt jelenségre: a megfigyelő kívülállói szerepköréből gyakorlati mozgatóerővé kívánt előlépni.
Az éj leszállt, de Zoli nem tudott elaludni az egyetemi dolgozószobája padlójára leterített gumimatracon. Felesége szenvedése a város túlsó végén nem izgatta, annál inkább a gumimatrac kényelmetlensége. „A paraméterek pontosítására van szükség!” – állapította meg, és ezermester kutató mivoltához híven fölhajtott egy pohár saját készítésű whiskyt (Jack Daniel's utánzatot). Képes volt bármilyen italkölteményt előállítani, s ez több, mint egy közönséges papucsférj-ezermester teljesítménye.
Az ilyenek gyakran köznevetség tárgyai, például feleségük által, férjfölszarvazás aktusai után, előtt, néha közben... Nem segített az első whisky, de a második sem. „Kifelé, valahová az éjszakába! Vagy...”
Az egyetem éjszakai portása bóbiskolt. Kár lett volna zavarni. S mert Zoli fiatalkorában az épület biztonsági bizottságának tagja volt, ismerte a ház minden zugát. Az atomvédelmi óvóhelyet is. Az odavezető ajtókhoz voltak kulcsai. Ezek segítségével titkos folyosókon keresztül Zoli egykettőre a közeli földalatti ifiklub klotyójában találta magát.
Pár lépésnyire a diszkótól.
Amikor kilépett a folyosóra, a tinédzserek kicsit megriadtak, úgy érezték, apjuk vagy nagypapijuk kapta rajta őket. A fű azonban továbbra is ott füstölgött az ujjuk között. Zoli, vagyis Zoli bácsi rendelt még magának egy Daniel's-t. „Mi nincs manapság egy ilyen kuplerájban” – állapította meg. Körülnézett. Amott egy ismert arc. Intett neki: „Várj meg a folyosón!”
Fölhajtotta az italt. A csaj valóban várta. Távolabb mentek a földalatti labirintusban, odébb a klubtól. Pénzt adott neki – nem házi készítésűt, igazit, tudományos együttműködésből, sikeres projektből származót. A lány előrehajolt, arccal a fal irányába, és Zoli az utolsó whiskyvel lehajtott viagrának köszönhetően sietség nélkül, hátulról jól megdugta. Úgy egy félóra múlva már ismét a dolgozószobájában volt, lefeküdt a gumimatracra, s a következő napi feladataira gondolva szépen elaludt.
Reggel kinézett az ablakon, le az utcára, csak úgy. Az épület bejárata előtt a feleségét látta egy padon. Valamit tartott a karjában, ki tudja, mit. Kikapcsolta a számítógép postarekeszét, és lement hozzá. Azok a dolgok a kezei között gyerekeik és unokáik berámázott fényképei voltak. Az anyák ősrégi szokása szerint cselekedett, akik szökésben levő élettársukat utódaikkal zsarolják. A hagyományt az adott feltételekhez igazította, mivel fiuk Amerikában lakott a családjával, lányuk meg Rimaszombatban. Velük nem jöhetett a férje után.
– Legalább az unokák miatt gyere vissza! – mondta az asszony. – Bármit csinálhatsz mellettem, de veled akarok meghalni – tette hozzá, és nem robbantott bombát, talán a közös úttal a másvilágra egyelőre nem gondolta halál komolyan.
Zoli egy közeli parkba vezette, és saját stratégiája alapján lekevert neki egyet. Amikor a nő a földre zuhant, még arcon rúgta, gyengéden, amennyire csak lehetett.
„Március van, kikelet! – tudatosította Zoli a munkahelyére tartva. Szép, verőfényes tavaszi nap volt. – Gyorsan albérletet kell találnom” – tapogatta a lépcsőn felfelé a derekát. Két kollégája várta. Elvezették egy kis, régóta nem használt laborba a folyosó végén.
– Ezekkel a műszerekkel mi legyen? Szükséged van még rájuk? Már belepte őket a por... – mutattak az állványokra szerelt csövekre, lombikokra és elektronikára.
– Hagyjátok, ma újrakezdem...
(...)