Juhász Katalin: Le Big Mac

 

Juhász Katalin „Gerezdek” című verseskötetével indult 1994-ben az AB-ART kiadó pályakezdő alkotók számára létrehívott Start Könyvek sorozata. Lackfi János a Magyar Naplóban 1996 végén így írt róla: „Könnyed, öntörvényű szabad verses formát alakít ki, sorai gördülnek, képei olykor az evidencia erejével, máskor épp meghökkentő társításaikkal hatnak. Már-már mániákus szenvedély izzítja a szövegeket, szikrákat fakaszt az anyagból, olykor önfeledt játékokra kapatja a szerzőt.” Németh Zoltán egy évvel később többek között így jellemezte: „Juhász Katalin azért érdekes jelensége a 90-es évek irodalmának, mert úgy néz ki, valamilyen szintetizáló hajlam működik lírájában – versei közérthetőségre törekednek, de minden sora mögött ott érződik valamiféle műveltségeszmény, a nyelvi megelőzöttség szigorú logikája; szövegei mögül nem egy, hanem az általános, absztrakt én szcenarikája, megrendezett folyamatai bomlanak ki, s így nem idegen tőle az 50-es, 60-as évek költészetének egyik erős vonulata, a tárgyias líra sem.”

Első verseskötetének megjelenése és kedvező visszhangja után Juhász Katalin még két antológiában szerepelt („Magyar költőnők antológiája”, „Angyalzsugor”), a költő pedig számos találkozón bemutatkozhatott. A Szlovákiai Magyar Írók Társasága tagjai sorába, sőt a vezetőségébe választotta. A szerző azóta is jelentős irodalomszervezői munkát fejt ki – főszerkesztőként jegyzi a Szőrös Kő című irodalmi-művészeti folyóiratot, írópalántákat nevelget az Ifi hasábjain, és irodalmi klubesteket vezet Kassán. Ilyen sokoldalú elfoglaltság mellett is meg-megszólítja őt a múzsa, ennek bizonyítéka a most megjelent kötet, amelyben „Le Big Mac” cím alatt az 1994 óta írt és folyóiratokban részben publikált verseit gyűjtötte össze. A saját tervezésű borító árulkodik az indíttatásról is. Tükröm tükröm c. versében így fogalmaz: „nem tudom jó-e rossz-e/enyém-e csak/vagy bárkié lehet/a dohos bölcső a kék mese a formátlan/kicsi felhők/elbújni nem volt és nincs hová/a nyakamba kötött/valóság elől”.

A felnőtt társadalom megkötöttségeibe lassan beletörő-beletörődő forrongó alkat meghasonulásait és apró lázadásait követhetjük nyomon a kötetben, miközben szinte észrevétlenül beavat titkos szertartásaiba. „Tudom, honnan szól a fütty,/de nem mehetek sehová./Hóemberül állok,/mind behordták a fonott/kerti székeket./Arra gondolok, amire kell./Szalonképes leszek köztetek./Ezentúl késsel-villával, körömcipőben,/ügyelek Ph-értékre és koleszterinre,/tartaléklángon káromkodom,/szalvétával törlöm a szám.” (Civizoláció)

Juhász Katalin lírájából kiérezhető a modern angol és amerikai irodalom iránti odafigyelés, határozott véleménye van korunk „Mac”-kultúrájáról is. A költő figyel, s mintegy felülnézetből láttatja velünk azt, ami éppen foglalkoztatja. Módszerének megfogalmazása is lehetne a dEUS című vers néhány sora: „képeim a közeliek is/olyanok lettek mintha/az egész fényévekre/tőlem zajlott volna”. S bár igaz, amit A fent című versében leír, hogy „Talán a legvadabb/gondolatok is/kiszáradnak egyszer/nyomtalan”, de a könyvek – bízzunk benne – megmaradnak. (AB-ART, 1999)

Haraszti Mária

Vissza

JUHÁSZ Katalin

LE BIG MAC
 

"Egy ember, aki végre nem szimbólum, / csak egy ember" - írja a felvidéki költőnő harsányan profán verseinek egyikében (Mr. Giccs). Úgy tesz, mintha élvezné a szlenges-jópofáskodó profanitást, a nyers szókimondást (Le Big Mac), valójában érzékelteti, sejteni engedi, hogy a mindent elborító evilágiság - a konzum-idiotizmustól a sült butaságig - milyen szánalmas és sekély: "imához kevés a kezem / csak levegőbe emelem" (dEÚS). Lehangoló tapasztalatait azonban nem elégikusan fogalmazza meg, hanem játékosan, humorosan, gúnyos-tréfás didakszissal (Hercegségét védendő), ritkábban metaforikus súlyú elvonatkoztatásokkal (Filozófia), így mondja el, milyen vonzó és elviselhetetlen, olcsón látványos és elborzasztóan primitív a mai világ, ahol szánalmas kicsiségeknek is szerepük van (Túlzott merészség) és ahol a legnagyobb dolgok előtt is tehetetlenül áll az ember (Szomjhalál). E világ egyszerre nevettető és fölháborító, költői "látleletei" elsősorban belső ritmusú szabadversek formájában jelennek meg. Olykor még meg-megbicsaklik ez a ritmus, ez a kéttónusú hangzás, de Juhász Katalin lényeglátása, ábrázoló készsége kétségbevonhatatlan. Ennek bizonysága, hogy minden versén érezni, valamennyi szöveg mögött annál többről, mélyebbről, sokatmondóbbról van szó. Más kérdés, hogy asszociációival nem könnyíti meg az olvasó dolgát, merre keresse a többet, mélyebbet, sokatmondóbbat. A költőnő látleletei kinyílnak a létfilozófiai dimenzió felé, ám ennek perspektívája még nehezen határoztatik meg.
- Juhász Katalin a kortárs határon túli magyar irodalom ígéretes tehetsége.

Legeza Ilona (http://legeza.oszk.hu)
 

 

Akinek a Hair megváltoztatta az életét
Egy 'senkiföldi' költő kalandjai a kulturális életben

Litera, 2008. október 22.

Juhász Katalinnak eddig négy verseskötete jelent meg, két kiadónál. A szlovákiai magyar költőt Pozsonyban jártunkkor faggattuk írásairól és fordításairól. Arra is kíváncsika voltunk, milyen határon túli költőnek lenni, olyan közegben írni, ahol kevesen értik a verseit? Mit tart szem előtt a Pozsonyi magyar Kulturális intézet sajtókapcsolatokért felelős munkatársaként? Jut-e ideje az írásra?

Négykötetes költő vagy, aki nem magyar területen, magyarul ír. Mik ennek az előnyei és mik a hátrányai?
 
Juhász Katalin: Komoly előnynek tartom, hogy egy másik kultúrára is rálátásom van, sőt a cseh eseményeket is nyomon tudom követni, eredetiben olvashatom a szépirodalmat, értem a filmeket, rendszeresen járok szlovák színházba, szlovák zenekarok koncertjeire. Az, hogy magyarul írok, már nem akkora előny, mert igazából senkiföldi vagyok, ide sem tartozom igazán, és oda sem, hiába mondogatják oly gyakran, hogy a szlovákiai magyar irodalom az egyetemes magyar irodalom része. Az itteni kiadóknak se pénzük, se kapacitásuk arra, hogy Magyarországon reklámot csináljanak a könyveiknek. Ha az itteni író nem nyomul, nem könyököl a megfelelő helyeken, „odaát” esélye sincs érvényesülni. Nekem pedig ilyesmihez nem volt türelmem.
 
 Kaptál-e visszajelzéseket a kötetekre? Milyen volt ezek szlovákiai és magyar visszhangja?
 
J. K.: Az 1994-ben megjelent első könyvemre viszonylag sok és jó visszajelzést kaptam a szlovákiai magyar sajtóban, ahol akkor még jóval több kritika jelent meg, mint manapság. Aztán, ahogy fokozatosan kiveszett ez a műfaj a lapokból, velem is egyre kevesebbet foglalkoztak. Szépen le lehet mérni, hogyan adta fel fokozatosan szakmai pozícióját az itteni magyar sajtó, amely ma szinte egyáltalán nem él a szigorú kritika jogával, ezért a könyvesboltok vezetői, a magyartanárok és az olvasók nehezen tájékozódnak.
     A szlovákiai magyar könyvkiadók évente mintegy 150 címet jelentetnek meg, ezekből azonban kevés kerül a boltok polcaira, azaz a költők tulajdonképpen egymásnak, illetve egy szűk körnek írnak.
     Második könyvem, a Le Big Mac 2000-ben Madách Nívódíjat kapott, ami nálunk a legnagyobb szakmai elismerés, bár nem tudom, mennyit jelent ez Magyarországon. Az itteni szerzők kötetei – a Kalligramnál megjelenőket kivéve – csak elvétve jutnak át a határon. Ez főleg pénzkérdés, a kisebb kiadóknak nem éri meg befektetni a magyarországi terjesztésbe. Én pedig, mint mondtam, nem vagyok az a nyomulós típus, nem küldözgetem a könyveimet kritikusoknak, szerkesztőségeknek. Úgy gondolom, ez a kiadók dolga lenne. Ők viszont – tisztelet a kivételnek – a nyomdába adást követően már nem igazán törődnek a könyvvel, hiszen elvégezték azt a munkát, amire a támogatást kapták. Minden további lépés plusz költséget jelent számukra, ezért azt se bánják, ha a könyv a raktárban végzi, és sosem kerül ki onnét. Ha véletlenül mégis írtak valamelyik könyvemről Magyarországon, általában jókat írtak. De az az igazság, hogy nem is nagyon követem nyomon ezt a dolgot. Sokkal lelkesebb olvasó vagyok, mint amilyen író.
 
Hogyan terjesztik a könyveket (a könyveidet) Szlovákiában?
 
J. K.: A könyvterjesztés nálunk sem egy misszió, hanem kereskedelmi tevékenység. Magyar könyveket is árusító boltok csak a nagyobb városokban vannak, és ezek is szeretnek „tutira menni”. Elsősorban olyan könyveket választanak a kínálatból, amelyek biztosan elfogynak. Verseskötetből két-három darabot rendelnek, és ha azokat eladják, ritkán jut eszükbe utánrendelni. Az anyagilag lenyomorított dél-szlovákiai régiókban az átlagembernek nincs pénze könyvre, akinek pedig volna, az legfeljebb szakácskönyvet, vagy ponyvát vesz. Nálunk is egyre kevesebb az olvasó, és csökken a magyarul olvasók száma. És mivel az itteni magyar kiadóknak nincs közös könyvterjesztő hálózatuk, a könyvek nagyon nehezen jutnak el az olvasóhoz. Hogy egy konkrét példát mondjak, tavaly öt másik író társaságában részt vettem egy „Litera-túrán”: a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának szervezésében végigjártuk a kelet-szlovákiai kisvárosokat és falvakat. A tízezer lakosú Királyhelmecen kiderült, hogy az ottani könyvesboltban egyikünktől sem találtak az olvasók egyetlen kötetet sem, hiába akartak „felkészülten” érkezni az író-olvasó találkozóra. Ez azért elgondolkodtató…
 
A Pozsonyi Magyar Intézet munkatársaként az Intézet sajtókapcsolatait kezeled, kilenc éven át dolgoztál Kassán hírlapíróként. Milyen volt a váltás, hogyan szervezted meg az intézet sajtókapcsolatait? Milyen eszközök állnak rendelkezésedre a magyar kultúra terjesztésére, helyi népszerűsítésére?
 
J. K.: Hát igen, átkerültem a barikád másik oldalára, januártól nem én kérek, hanem én nyújtok tájékoztatást a sajtónak az intézet programjairól. Igyekszem minél alaposabb háttérinformációkat szolgáltatni mind az itteni magyar, mind pedig a szlovák újságíróknak. Interjúkat közvetítek a fellépő művészekkel, sajtóhíreket írok, szervezem a sajtójelenlétet a rendezvényeken, szerkesztem az intézet honlapját, fotózok, dokumentálok, nyelvileg és stilisztikailag ellenőrzöm a havi programfüzetet, illetve az intézet kiadványait, találkozókat szervezek magyarországi újságírók számára, illetve igyekszem megkönnyíteni a munkájukat Pozsonyban.
     Emellett természetesen figyelemmel kísérem a kulturális „zajlást” mindkét országban, hogy képben legyek az igényeket illetően, és hogy konkrét előadókat, művészeket tudjak ajánlani az itteni szervezőknek, akik gyakran fordulnak hozzám tanácsért, tippekért. Igyekszem jó képet kialakítani a szlovák közönségben a magyar kultúráról, ha már a politikusok mindent megtesznek annak érdekében, hogy a két szomszédos ország polgárai megutálják egymást. Szóval van dolgom bőven, de nagyon élvezem, mert ez a fajta munka sokkal érdekesebb, mint a hírlapírói robot. Azelőtt az itteni magyar napilapnál, az Új Szónál dolgoztam, és kassai tudósítóként mindenhez konyítanom kellett egy kicsit. Egyik nap a megyei önkormányzat üléséről írtam, másik nap bírósági tárgyalásról, rendőrségi ügyekről, hulladékgazdálkodásról, romakérdésről, közvilágításról, gazdasági gondokról. Kulturális témákra alig maradt időm, illetve nem ez volt a fő feladatom, nem ezt várták el tőlem a szerkesztők. A váltás ezért nagyon könnyű volt: most végre azzal foglalkozhatom, ami igazán érdekel a világból, és amihez talán a legjobban értek is.
 
Fordítóként is dolgozol. Min dolgoztál legutóbb?
 
J. K.: Mivel angol szakon végeztem a pozsonyi egyetemen, és volt idő, amikor jobban beszéltem angolul, mint szlovákul, angolból fordítok. Legutóbb Miloš Forman rendkívül izgalmas önéletrajzi kötetét fordítottam le angolból. Filmrajongó vagyok, nagyon szeretem Forman filmjeit, a Tűz van, babám!-ot egyenesen a szocialista éra legjobb közép-európai filmjének tartom, a Hair pedig annak idején megváltoztatta az életemet. Ráadásul a könyv remek stílusban íródott, az első része tele van olyan abszurd sztorikkal, amilyenek csak egy kommunista országban történhetnek meg az emberrel.
     A második rész, Amerika meghódítása pedig maga a hollywoodi sikertörténet: egy életre való, bátor és kreatív művész kalandjai az ígéret földjén. Forman annyit élt és tapasztalt, amennyi öt-hat életre is elég lenne. Minden második oldalon történik vele valami váratlan, vicces, vagy éppen szívszorító dolog. Nem véletlen, hogy a címe Fordulatok lett. A könyv október végén jelenik meg a Kalligram kiadónál.
     Ez a négyszáz oldalas kötet az eddigi legnagyobb „művem” fordítóként, azelőtt csak novellákat és verseket ültettem át magyarra.
 
Készül-e új köteted? Mennyi időd jut az írásra?
 
J. K.: Inkább készülget, mint készül. Decemberben kellene leadnom az anyagot a kiadónak, a szerződésbe foglalt terjedelem egyharmada még hiányzik. Lehet, hogy hamarosan kiveszem az összes szabadnapomat – jó sok maradt még, idén nem volt időm szabadságra menni – kikapcsolom a telefonomat, bezárkózom a lakásba és szépen nekifekszek. Sok minden motoszkál a fejemben, cetlikre firkálok, ezeket a kezdeményeket kell befejeznem, végleges formába öntenem. Ilyen pörgős munka mellett ritkán tudok esténként verset faragni. Az alkotói szabadság pedig túl nagy luxus errefelé, kevesen engedhetik meg maguknak.

 

 

Vissza