![]() |
Juhász Katalin |
![]() |
||||
1969. november 25-én született a
szlovákiai Rimaszombatban (Rimavská Sobota).
Első versei 1992-ben jelentek
meg az Irodalmi Szemlében. (RÓLA)
Jelenleg Kassán él, az Új
Szó című napilap tudósítója
Tagja a Szlovákiai Magyar Irók
Társasásának, az ANIMA társaságnak,
Kötetek:
Gerezdek. Versek. AB-ART, Pozsony 1994. Fontosabb antológiák:
Vámbéry Antológia 2000. Lilium Aurum Dunaszerdahely 2000 Vámbéry Antológia 2002. Lilium Aurum DSZ. 2002 Zsé Arca, Szlovákiai magyar szép versek 2004 A bámész civil, Szlovákiai magyar szép versek 2005 Én ámulok, hogy elmulok, Felvidéki anziksz. Lilium Aurum 2005 Karácsonyi ajándék. Lilium Aurum 2005 Szép versek. Szlovákiai Magyar Irók Társasága, 2006 |
||||||
|
|
|||||
![]() |
||||||
![]() |
||||||
Második angyalos vers
folytatom az ücsörgést, a helyváltoztatás legjobb módját, hallgatom a zakatolást, a színész ilyenkor kikacsint, hiszen vetített a háttér mögötte, tudjuk, sosem volt ez a panoráma, a blue-box technika áldozatai vagyunk, ha zuhanunk, már hitelesen kalimpálunk végtagjainkkal, ha pedig repülünk viccesen csapkodunk magunk körül, ennél feljebb már nem eshetünk, hamis minden lélegzetünk, az örömöt adagolják, elfutni előle nem lehet, sarkantyúzzuk a szavakat, de valakik előre rögzítették szövegünket, kikerülnek a vonzásból a gravitáció egykori angyalai, ha köpnek, minket találnak el, ha káromkodnak, szavaikban megköt a sár,gyorsan felejtenek, szépmarcangolták papucsaikat holmi vérebek és forognak tengelyük körül, hogy vissza ne találjanak soha közénk, tegnap meghaltak mellesleg, tegnap haltak meg, ma pedig mindenki róluk cseveg
(1999)
Ez már dupla pszeudo
csakis újrahasznosított papíron inkább herdálni tintát mint fát, véresre veréssel tüntetni és menekülés közben meghajolni a kamerának, hagyni, hogy haljon a remény s regényes cselekmény, és hálni járjon a lélek, de egyre csak hálálkodni a lazacos szendvicsekért a kézben egy halkéssel, a szem szikrát hány, csak a vicc kedvéért falnak vezeni a verdát, lábbal a kor ütőerén taposni kézzel morzsolni homokkövet hát így állni ó, az a remek szeparé, hol zaklatottan egymás kezét szorongatja lány és legény, négy sörrel magukban a döntés könnyű, mint pehely kirugdalni a rekamié lábait, talpraesetten válaszolgatni közben, edződni átható tekintetekhez, s a felismeréshez, hogy a végén befuccsol e flört, mehetni a búsba a végén könyűt morzsolva
(1999)
Végre minden
végre minden kihullott kezemből a rend szerencsére nem állhat helyre ki vágyik kis kilengésre jöjjön velem körbekerít a képzelet nem visel meg az idő tétova kaparászás helyett határozott mozdulattal lököm el az értelmet ujjaim lassan kékülnek és a drágakövek egymás után fényleni kezdenek
(2000)
Túlzott merésszég (pillanatkép)
Egyik nap, dél körül, amikor már nagyon vártam az ebédet, ez az az állapot, amikor az ember nem tud többé a munkájára koncentrálni, mert húsok, köretek, saláták jelennel meg neki, a bélbolyhok koleszterinért ordítanak, és mintha az óramutató is, amelyik pont fordítva, lassabban szokott ilyenkor vánszorogni, meglódulna a tizenkettes felé, nos ekkor ötlött belém, hogy az íróasztal alatt egy lassú, de határozott mozdulattal megszabaduljak a bal cipőmtől. Nem is jól mondom, nem előre megfontoltan cselekedtem, hanem ösztönösen, mintegy utólag tudatosítva a dolgot.
Bal lábam, a cipő szaunájából szabadulva először nem reagált, csak mikor az agyból jövő utasítás szerint is megmozdulhatott, akkor mozdult meg. A lábujjak meglepetten és boldogan ficánkoltak, nyújtózkodtak, egyre intenzívebben , mintha a hirtelen jött szabadságot eleve rövidtávúnak sejtették volna. Ezután, a levegőből óvatosan lehelyezve bal lábam, először éreztem talpammal a szőnyeget, és ez az érzés több volt, mint kellemes. Illetve megint rosszul mondom, hisz nem a szőnyeget éreztem, hanem a zoknim belsejének anyagát, amely elég vékony volt ahhoz, hogy a szőnyeg recéit is kitapintsam. (Magát a zoknit csak akkor tudatosítja az ember, amikor reggel felhúzza, és először lép a padlóra, még mielőtt cipőbe préseli a lábát. Az esti boldog búcsú már egy másik, külön történet.) Utólag boncolgatva a dolgot valószínűnek tűnik, hogy bal lábam kiszabadítása és az íróasztal alatt tett felfedező út kapcsolatban van az ebédvárással, a tizenkettest várás feszültségének oldásával. Mondhatnánk azt is, halmozni akartam a jót.
Délután a jobb lábbal csináltam meg ugyanezt. Megelőzve a kérdést, hogy miért nem mindkettővel egyszerre, hát azért, mert sose lehessen tudni, mikor kell az embernek felugrania a telefonhoz, vagy mikor akad egyéb sürgős dolga, és egy cipőbe hamarabb vissza lehet bújni, mint kettőbe. Mondhatnánk azt is, a két cipő egyszerre túlzott merészség, felelőtlenség, azaz ebben az irodában megengedhetetlen…
(1996) Sors
A
macska közénk telepedett az ágyba
(1998)
Az akvárium
Az
akvárium fölött
Tulajdonképpen
(1998)
Civizoláció
Tudom, honnan szól a fütty, de nem mehetek sehová. Hóemberül állok, mind behordták a fonott kerti székeket. Arra gondolok, amire kell. Szalonképes leszek köztetek. Ezentúl késsel-villával, körömcipőben, ügyelek Ph-értékre és koleszterinre, tartaléklángon káromkodom, szalvétával törlöm a szám.
A nyárból én kizuhantam. Lassan lepenek a felhők az ablakig, de ezek már nem mossák el a lét szigorú vonalait.
És lassan azon kapom magam, hogy kavicsokat gyűjtök, melyekkel egykor meleg kis kezek átszakították az eget.
(1996)
Szuicid késztetés
Hatvanöt éves arccal ébredek, és ő is ugyanannyi. Kettőnk élete, mint a síneké. A talpfák közt szakadékok tátongnak. Ha kaphatnánk még egy kis időt, meglelnénk bizton a völgyet, mely békét ád. Idillt, használható bokrokat, erdőt, öreg ágakat, rajtuk a hollók és a kötelek. Pöfögnénk a horizont széléig, levakarva magunkról az időt. Szertartásosan és büszkén. Az angyaltalpak és a rovartalpak súlya, majd az irdadalan csend.
(1996) |
||||||