Második angyalos vers

 

folytatom az ücsörgést, a helyváltoztatás legjobb

módját, hallgatom a zakatolást, a színész ilyenkor

kikacsint, hiszen vetített a háttér mögötte, tudjuk,

sosem volt ez a panoráma, a blue-box technika

áldozatai vagyunk, ha zuhanunk, már hitelesen

kalimpálunk végtagjainkkal, ha pedig repülünk

viccesen csapkodunk magunk körül, ennél feljebb

már nem eshetünk, hamis minden lélegzetünk, az

örömöt adagolják, elfutni előle nem lehet,

sarkantyúzzuk a szavakat, de valakik előre

rögzítették szövegünket, kikerülnek a vonzásból a

gravitáció egykori angyalai, ha köpnek, minket

találnak el, ha káromkodnak, szavaikban megköt a

sár,gyorsan felejtenek, szépmarcangolták

papucsaikat holmi vérebek és forognak tengelyük

körül, hogy vissza ne találjanak soha közénk,

tegnap meghaltak mellesleg, tegnap haltak meg,

ma pedig mindenki róluk cseveg

 

(1999)

 

 

Ez már dupla pszeudo

 

csakis újrahasznosított papíron

inkább herdálni tintát

mint fát, véresre veréssel

tüntetni és menekülés

közben meghajolni a

kamerának, hagyni, hogy haljon

a remény s regényes cselekmény,

és hálni járjon a lélek,

de egyre csak hálálkodni a lazacos

szendvicsekért a kézben egy

halkéssel, a szem szikrát hány,

csak a vicc kedvéért

falnak vezeni a verdát,

lábbal a kor ütőerén taposni

kézzel morzsolni homokkövet

hát így állni

ó, az a remek szeparé,

hol zaklatottan egymás kezét

szorongatja lány és legény,

négy sörrel magukban a döntés

könnyű, mint pehely

kirugdalni a rekamié lábait,

talpraesetten válaszolgatni

közben, edződni átható tekintetekhez,

s a felismeréshez, hogy

a végén befuccsol e flört,

mehetni a búsba a végén

könyűt morzsolva

 

(1999)

 

 

Végre minden

 

végre minden kihullott kezemből

a rend szerencsére

nem állhat helyre

ki vágyik kis kilengésre

jöjjön velem

körbekerít a képzelet

nem visel meg az idő

tétova kaparászás helyett

határozott mozdulattal

lököm el az értelmet

ujjaim lassan kékülnek

és a drágakövek egymás után

fényleni kezdenek

 

(2000)

 

 

Túlzott merésszég

(pillanatkép)

 

Egyik nap, dél körül, amikor már nagyon vártam az ebédet, ez az az állapot, amikor az ember nem tud többé a munkájára koncentrálni, mert húsok, köretek, saláták jelennel meg neki, a bélbolyhok koleszterinért ordítanak, és mintha az óramutató is, amelyik pont fordítva, lassabban szokott ilyenkor vánszorogni, meglódulna a tizenkettes felé, nos ekkor ötlött belém, hogy az íróasztal alatt egy lassú, de határozott mozdulattal megszabaduljak a bal cipőmtől. Nem is jól mondom, nem előre megfontoltan cselekedtem, hanem ösztönösen, mintegy utólag tudatosítva a dolgot.

 

Bal lábam, a cipő szaunájából szabadulva először nem reagált, csak mikor az agyból jövő utasítás szerint is megmozdulhatott, akkor mozdult meg. A lábujjak meglepetten és boldogan ficánkoltak, nyújtózkodtak, egyre intenzívebben , mintha a hirtelen jött szabadságot eleve rövidtávúnak sejtették volna. Ezután, a levegőből óvatosan lehelyezve bal lábam, először éreztem talpammal a szőnyeget, és ez az érzés több volt, mint kellemes. Illetve megint rosszul mondom, hisz nem a szőnyeget éreztem, hanem a zoknim belsejének anyagát, amely elég vékony volt ahhoz, hogy a szőnyeg recéit is kitapintsam. (Magát a zoknit csak akkor tudatosítja az ember, amikor reggel felhúzza, és először lép a padlóra, még mielőtt cipőbe préseli a lábát. Az esti boldog búcsú már egy másik, külön történet.)

Utólag boncolgatva a dolgot valószínűnek tűnik, hogy bal lábam kiszabadítása és az íróasztal alatt tett felfedező út kapcsolatban van az ebédvárással, a tizenkettest várás feszültségének oldásával. Mondhatnánk azt is, halmozni akartam a jót.

 

Délután a jobb lábbal csináltam meg ugyanezt. Megelőzve a kérdést, hogy miért nem mindkettővel egyszerre, hát azért, mert sose lehessen tudni, mikor kell az embernek felugrania a telefonhoz, vagy mikor akad egyéb sürgős dolga, és egy cipőbe hamarabb vissza lehet bújni, mint kettőbe. Mondhatnánk azt is, a két cipő egyszerre túlzott merészség, felelőtlenség, azaz ebben az irodában megengedhetetlen…

 

(1996)