„Gyermek. Sohase fogom megérteni, hogy ezt a jelzőt nem olyan kivételes esetekben adják, mint az Aranygyapjas Rendet. A gyermek az elevenség, az öröm, a bilincsbe nem vert hit, az igazán igaz Isten” – írta egyik esszéjében Ady, és ebben a két mondatban benne van minden! A XX. század során a magyar írók, költők gyakorta érezték: a harangok elhallgattak, szabadon szólni nem lehet! De írni kell, szólni kell, közölni kell! Mit tettek hát költőink, íróink? A gyermekirodalom felé fordultak! Talán ennek a sarokba szorítottságnak köszönhető az erőteljes XX. századi magyar gyermekirodalom, s benne az ugyancsak színvonalas, értékes szlovákiai magyar gyermekirodalom, melynek egyik meghatározó egyénisége Tóth Elemér.

Tóth Elemér Tompa Mihály falujából, Hanváról érkezett Pozsonyba, hogy újságíróként a magyar közélet részese legyen. A költő, a szépíró azonban korán kibukik belőle. Első versei az Új Ifjúságban, további versei, elbeszélései, meséi, cikkei, tudósításai, riportjai, színi- és irodalmi kritikái a Hétben, Irodalmi Szemlében, Szabad Földművesben, Kis Építőben, Dolgozó Nőben, Nőben, Vasárnapi Új Szóban, Tábortűzben jelentek meg, ahol szerkesztőként, riporterként később főszerkesztőként is dolgozott.

1965-ben már önálló kötettel jelentkezik, A halak a mélyben úsznak címmel, amelyet a Ketten (1966)  és a Kérgek (1969) verseskötetek követnek. Életműve közt tallózva nem kerülheti el a figyelmünket az a 40 könyvcím, amely Tóth Elemér nevéhez köthető. Ennek kétharmada fordítás szlovák és cseh nyelvből, a többi önálló kötet. 

Versei megformálásakor tisztaságra, egyszerűségre törekedett, de ezzel a célkitűzésével igazán a gyermekirodalom művelése terén arat sikert. Anyanyelvünk dallama, játékossága, titokzatossága olyan eszköz a kezében, amelyet mesterien kezel.  Ahogy a költőtárs, Fellinger Károly jellemzi: „Tóth Elemér valamennyi verse, meséje, egyfajta kulcs, mégpedig titoknyitó. Kitárul Ali baba barlangja, az anyanyelv székely kapuja, a szív melegsége, a bújócskázó sóhaj felrepíti a hulló falevelet, mint Aladdin varázsszőnyegét, hogy arról nézzük a sünik és a hangyák mindennapjait. (…). Ajándék a magyar nyelv. Melengető sündisznóbunda. Most aztán hadd fordítsa ki, aki akarja.“

Kifordítjuk, befordítjuk, s marad az, amit Ő maga is elmond: „Csak azt akartam, hogy a virág maradjon virág, s illatával bódítson. Ez az ősi törvény! Csak azt akartam, hogy a búza búza maradjon mindörökké. S maradjon a madár madárnak, a szülőföld meg szülőföldnek – szakadjanak ránk bármily vágyak! Csak azt akartam, hogy a magyar maradjon örökké magyarnak, hogy példakép csak az lehessen, akik ezért élnek és halnak. Csak azt akartam: anyanyelvünk anyanyelvként éltessen minket, s emelje föl, föl a nagy égig pazar szépségű kincseinket.”

Csanaky Eleonóra méltatása Tóth Elemér 70. születésnapja alkalmából

Tóth Elemér: Vers az anyanyelvről

Magyar csak addig lehetsz,
amíg nyelvedet őrzöd.
Ezer év csodája ez,
akár a saját bőröd.

Mert az anyanyelv joga
a legmagasabb törvény.
Nem nyelheti el soha
semmilyen gonosz örvény.

A gondolatra illik,
minden szava valóság.
Magas hőfokon izzik,
süt belőle a jóság.

A tisztaság, a szellem
minden szavában ragyog.
Nem kell tán vezekelni,
ha hűséges vagyok.

A bölcsőben jövőt hajt
még újabb ezer évre…
Tartásra hív, gyógyít bajt,
tanít igazra, szépre.

Hát ne tagadd meg soha,
mert ez a gyökér táplál.
Bizony mondom: ostoba,
ki idegenül kántál…

Ember csak addig lehetsz,
amíg nyelvedet őrzöd.
Naponta csodát tehetsz,
Ha az lesz az erődöd!