Ozsvald Árpád meg nem ért 80. születésnapjára
Emlékező és emlékeztető szándékkal íródtak ezek a sorok. Ozsvald Árpád, az egykor széles körben népszerű költő ebben a hónapban töltené be nyolcvanadik életévét, de már nyolc éve nincs közöttünk. Az emlékezés megbecsülő gesztusa azok tisztsége, akik ismerték és szerették.

Az emlékeztető szándék elsősorban a költő halála óta felnőtt olvasói nemzedékek felé irányul, akik vajmi keveset hallhattak róla, hiszen az elmúlt évtizedben méltatlan csend övezte a költőt és művét. A halála után megjelent válogatott köteteit sem kísérte rangjához méltó visszhang. Arról pedig, hogy Ozsvald Árpád költészete mennyire él napjainkban az egykori verskedvelő kortársak emlékezetében, csupán sejtéseink lehetnek.

Halála óta nagyot fordult a világ, változásai félelmet keltő irányba mutatnak. A bibliai Lót felesége sóbálvánnyá vált, amikor visszanézett. Vajon nem jutnánk-e hasonló sorsra, ha belelátnánk a jövőbe. Abban ma már talán senki sem kételkedik, hogy az irodalom sokat veszített a társadalmi súlyából, közgondolkodást formáló erejéből. Közhely arról értekezni, hogy a tudományok napjainkban tapasztalható szédületes fejlődése döntő módon és megállíthatatlanul átalakítja az emberi tudatot, a szellemi életet, így az irodalmat, benne a költészetet, és még inkább a befogadóinak az ízlését, igényeit is. Az értékrend, amelyben Ozsvald Árpád hitt, egyre távolodik a napjainkban kibontakozótól, és az erózió félelmetes jeleit mutatja. Egy évtizeddel ezelőtt még teljes meggyőződéssel írhattuk: „Ozsvald Árpád egyike a szlovákiai magyar irodalom legismertebb, legnépszerűbb költőinek. Az egyetlen talán, akinek társadalmunk minden rétegében, kor- és műveltségbeli különbség nélkül vannak olvasói.” Ma már ebben nem vagyunk olyan biztosak. Az akkori olvasói elvárások jelentősen különböztek a maitól. Ozsvald a korabeli népszerűségét költői és emberi kvalitásainak, versei szuggesztív hatásának köszönhette. Kulturált verselő volt, finom hangulatok megérzője és megformálója. Meghitt, gazdag érzelmi és gondolati telítettségű, gyengéden és bizalmasan humanizáló lírát művelt, fejfájdító spekulációk és talányos modernség nélkül. Verseinek vonzereje jórészt az élményközlés szuggesztív hatásából, átütő erejéből, a látványfestés áttetsző, tiszta képeiből, moralizáló hajlamainak tolakodástól mentes, ihletett megnyilatkozásaiból, drámaian színezett vallomásosságból, az elégiába hajló lírai magatartásból fakad. Ha költészetének egészét, a mintegy félezer versből álló lírai életművét tömören akarnánk jellemezni, ha meghatározó, uralkodó jellemzőjét, lényegi főtulajdonságát – Taine megfogalmazásában: „faculté maitress”-ét – szeretnénk megragadni, óhatatlanul valamiféle életigenlő, szelíd és bölcs derűre, értékmegőrző hűségre kellene gondolnunk. Kiemelkedő opusai, balladaszerű versei a görög szobrok időtlenségét, hibátlan emberi arányait, bölcs mosolyát idézik. Gyermekkorának megverselt élményei a naiv festők falusi csendéleteit, zsánerképeit asszociálják. Az embert és művét átitatja valamiféle nemes erkölcsi és művészi konzervativizmus, melyet nem a maradiság, a köldöknéző önelégültség, hanem a múlt értékeihez való föltétlen ragaszkodás és szigorú erkölcsrenden alapuló kritikai szemlélet táplál. Ő még hitt a szó megtartó és nemesítő erejében. Credója volt, hogy mit sem ér a szó, ha másra nem képes, mint igazolni azt, ami van. Erről a felfogásról tanúskodnak könnyen felfejthető, jobbító szándékú erkölcsi és morális intelmei, a nembeliség szintjén megfogalmazódó kérdései és – ritkábban – válaszai. Nem vindikálta magának a tévedhetetlen bölcs szerepét. Tudatában volt, hogy az írónak-költőnek nem az a lényegi küldetése, hogy megoldásokat ajánljon, hanem hogy kérdéseket tegyen fel. A megoldás a politikusok, az államférfiak, szociológusok, a pszichológusok stb. feladata A költő ne válaszolja meg a felvetődő kérdéseket, hanem a maga teremtette világban dolgozza fel korának konfliktusait. S annál igazabb és hitelesebb s ezáltal hatásosabb költészete, minél mélyebben éli át ezeket a konfliktusokat, minél határozottabban, radikálisabban fogalmazza meg ellentmondásait, a hitét, vágyait és csalódásait, minél radikálisabb katarzisokat vált ki a közösségben, ahol él.
E gondolatok jegyében és szellemében írta Ozsvald Árpád fél évszázadnál hosszabb alkotói pályáján verseit. Többször és sokféleképpen kinyilatkoztatott meggyőződése volt, hogy a költészetnek nemcsak létjogosultsága, hanem fontos küldetése is van ebben a gyorsan változó, túltechnizált, pontosabban „elektronizált”, számos vonásában eldurvult, emberi jellemzőiben egyre silányuló világban. „Ha a versek megmaradnak, talán a lényeg marad meg” – mondta a magyar és európai kultúra mártírja, Szerb Antal. S nyilván az „örök” emberi lényegre, ember voltunk és földi létünk alapvető lényegjegyeire gondolt. A versre – valljuk mi is a költővel együtt – minden ellenkező látszat ellenére szükség van, az ember lelki kultúrájának nélkülözhetetlen tartozéka, a keresztény civilizáció harmadik évezredében élő ember lelki épségének, emberi mivoltunk megőrzésének semmi mással nem pótolható eszköze. Ez a hit és eltökéltség fogalmazódik meg Ozsvald Árpád lírai életművében. Ezt az eszmét variálja számos vallomásában, költői megnyilatkozásában. Talán nem az általa elért legmagasabb művészi szinten, de költői habitusára, lírai hangoltságára jellemzően, egész életművére érvényesen, szinte jelképi erővel formálta verssé emberi-művészi világképét a Költészet című műhelyvallomásában:

„Versek: sötét éjszakák töprengő fájdalma,
Borzongó testem, szívem botló verése,
Teremtés gyönyöre, az újraélés pillanata.
Orfeuszként bolyongani a világ útjain,
Hinni a ritmus mágikus erejében,
Kitörni a körből, elhagyni a Szférák zenéjét,
Csillagokig száguldani árva rakétán,
Súlytalanul, de visszatérni újra
– várnak elhagyott állomások,
Ágon hintázó madár füttyszava szólít,
Elvarázsolt őzek isznak poharamból.
Kenyérként tördelem a verset, vegyétek,
Szelíd vadjai az erdőnek, mezőnek.”

Az idézett önvallomás a művészet szuggesztív erejével sugallja az ember és a művész elválaszthatatlanságát. Ozsvald költői habitusában rendkívül csekély a távolság a hétköznapi ember és az ihlet perceiben önmaga fölé emelkedő művész között, ezért alakját és művét felidézve szólnunk kell olvasói népszerűségének mindkét összetevőjéről.
Ozsvald versei a múlt század második felében elmaradhatatlanok voltak a szavalóversenyek, iskolai ünnepélyek, kulturális rendezvények műsorából. Szilárd olvasói bázisának magyarázata, mint már céloztunk rá, költői kvalitásai, munkássága többrétűsége és sokoldalúsága mellett személyi adottságaiban rejlik. Talán nem lesz érdektelen szemügyre venni Ozsvald költészetének, művészi kibontakozásának, lírai tehetségének, munkássága többrétűségének, műfaji és tematikai változatosságának egyik eredőjét, az „ember” szerepét a „költő” népszerűségében.
Meggyőződésünk, hogy igazán értékes, bensőséges és elmélyült kapcsolat író és olvasó között csupán a leírt-befogadott mű révén keletkezhet. Ami ugyan elvontabb, szellemibb a személyes találkozás útján létrejött kapcsolatnál, s kialakítása, fenntartása több lelkierőt, koncentráltságot és bizonyos személyi adottságot igényel. Így azonban a befogadás, a műértelmezés, vagy ha úgy tetszik: a dekódolás minősége szempontjából sokkal értékesebb, elmélyültebb, maradandóbb olvasói élményt nyújt. Van azonban egy döntő feltétele: a tájékozott, beleérzésre hajlamos, fejlett szépérzékű olvasó. Az író a maga meghitt alkotói magányában rögzíti papírra a tudattartalmait, az olvasónak szánt üzenetét. Az olvasó ugyancsak a maga meghitt konzumensi-befogadói magányában igyekszik magáévá tenni, megfejteni, újraélni a mű üzenetét, lényegi tartalmait, követni asszociatív sugalmait. Ha azonban az olvasó még nem nőtt fel a feladatához, a mű–befogadó relációjában létrejött kapcsolat minősége elmarad az optimálistól. Ezen az olvasói hendikepen a közvetlen találkozás, a személyes kommunikáció író és olvasó között sokat tud enyhíteni. A közvetlen találkozások folyamán megismert alkotóművész, művön kívüli emberi mivolta, jellembeli adottságai, viselkedése, társadalmi-közösségi tevékenysége stb. kedvező fénybe burkolhatja, mintegy átmelegítheti az olvasó műhöz fűződő viszonyát. Nyilván nem a valós értékrend, az esztétikai minőség változik, hanem kizárólag az olvasói-befogadói, a népszerűségi index módosul. Meggyőződésünk, hogy Ozsvald esetében is hasonló a helyzet. Költészetének visszhangját a műből kisugárzó alkotói személyiségen kívül nem kis mértékben befolyásolta a költő emberi habitusa, nem mindennapi egyénisége, a társadalmi-közösségi megnyilvánulásai, a bölcs megfontoltság, tolerancia, a kompromisszumokra hajló természete stb., amely a közösséggel kialakított folyamatos kapcsolatban manifesztálódott. Hosszú évtizedeken át tevékeny szerkesztője volt a szlovákiai magyar sajtó korabeli legnépszerűbb hetilapjának. Riporterként beutazta tájaink minden zegét-zugát. Író-olvasó találkozók, előadói körutak, emlékműsorok, irodalmi vetélkedők, rendhagyó irodalomórák, iskolai ünnepélyek, könyvnapok stb. gyakori vendégeként tetemesen növelte ismeretségi-olvasói körét. Véleményünk szerint ez a körülmény jelentősen hozzájárult, hogy méltán aposztrofálhattuk a korszak egyik legnépszerűbb, legolvasottabb költőjének. Népszerűségének egyik titka tehát az ember és műve együttes kisugárzásában, de meghatározó módon a művészi produktum sajátosságaiban, jellemző tulajdonságaiban s bizonyos jelenségek és körülmények szerencsés összjátékában keresendő.

Ozsvald Árpád olvasói népszerűségének, művészi rangjának, irodalomtörténeti helyének döntő eleme azonban költői munkássága volt. Csak úgy tiszteleghetünk méltóan a költő emléke előtt, ha felidézzük művészi produktumának jellemző mozzanatait.
A harmadvirágzás első költői kirajzása, az ún. „alapozó nemzedék” legfiatalabb tagjaként indult. Első versét 1951-ben közölte az Új Szó. Pályakezdése a sematizmus korának legnyomasztóbb éveire, a hurráoptimizmus, az ún. stíldemokratizmus, a szigorú közéleti elkötelezettség stb. korszakára esett. Olvasottsága, a csurgói gimnáziumban szerzett poétikai képzettsége, a korán megmutatkozó művészi ízlése azonban megóvta őt a korabeli kultúrpolitika legveszedelmesebb buktatóitól, bár ő sem függetleníthette magát teljesen a korszellemtől, a nyomorkultusz követelményétől, a mindent a sötét múlt és fényes jövő perspektívájában látás, a mindenkihez ért-hetően szólás, az egyszerűségre törekvés stb. béklyójától. Sikerült elkerülnie azonban a kirívó túlzásokat még az ekkoriban elmaradhatatlan népi elkötelezettségű megnyilatkozásaiban is.
Ozsvald Árpádot is a falu küldte, mint a legtöbb szlovákiai magyar lírikust. Ez a körülmény meghatározta indulását, művészi kibontakozását, költői eszményeit, világlátását, eszköztárát. Lírai formanyelvét a népköltészetből és a népi írói mozgalom lírikusai – Erdélyi József, Sinka István, Illyés Gyula – munkásságából merítette, de sokat tanult Ady és a Nyugat folyóirat körül kibontakozó írói-költői csoportosulás kiemelkedő tagjaitól. Ebből adódik, hogy főként a hagyományos magyar verseszményhez és formakincshez ragaszkodók, a líra lelkét a megformált nyelvben, a hangzásban, a ritmuszenében, a plasztikus képekben keresők kedvelték igazán. Származása hosszú ideig tematikai és szemléleti behatároltságot jelentett számára. Verseinek zöme, különösen pályája elején a faluhoz, a falu embereihez, a falun töltött gyer-mekkor emlékeihez kötődik. A túlzó faluközpontúság, a falurekvizitumok halmozása egyszólamúvá, néhány motívum és magatartásforma köré felvázolhatóvá tette első köteteinek líráját. A kezdetben megütött hang azonban nem maradt változatlan költészetében.
Első köteteit kedvező kritikai-olvasói visszhang fogadta. A költői hang őszintesége, a közéleti görcsök hiánya, természeti képeinek plaszticitása, művészi kidolgozottsága, élményi és gondolati ereje gyarapította híveinek korán kibontakozó táborát. A fiatal költő aránylag hamar és különösebb fejlődésbeli ingadozások nélkül túltette magát a pályakezdés és a művészetellenes légkör nehézségein. Munkásságának első, jelentősebb eredményeket felmutató szakasza a fejlődési jellemzők, a költői magatartás és célkitűzések, ihlető témák és költői eszközök változásai alapján 1954 és 1969 közé tehető, s lényegében első válogatott verseskötete megjelenéséig tart.

Ez a pályaszakasz, kisebb ingadozásoktól eltekintve, meglehetősen kiegyensúlyozott, nagyobb kitérőktől, zökkenőktől mentes, szinte araszoló biztonságú fejlődést és egyenletes költői teljesítményt mutat, amely bár fokozatosan izmosodik és mélyül, de szemléletében és műfajaiban, korán megfogalmazott ars poeticájának jegyében döntően nem változik. A hasonló vershelyzetek, érzéstömbök, formai meg-oldások már-már egyhangú ismétlésébe a derűs és borús hangulatok, a vidám és sötét színek váltakozása viszi a legtöbb változatosságot. Költői ihletének legfőbb forrása ebben a korszakban is az emlékezés és a meditáció. A gyermekkor idejére, az elhagyott és ritkán látogatott szülőföldre, az egykori falu embereire, a háborús eseményekre való visszatekintés jellemzi költészetét. Gyakoriak a szegénysors emlékképeinek lírai felidézései, leginkább visszafogott vallomásokban, gyöngédséggel átitatva, tűnődve, zömmel egyszerű eszközökkel. Legjobb verseinek jellemző tónusa a halk megrendültség, a szomorkás meditáció a múló idő kérlelhetetlenségén. Mégsem múltközpontú, magánjellegű, köldöknéző líra ez. Erős szálakkal kötődik nemzetiségi létünk mindennapjaihoz, csakúgy, mint az emberiség legégetőbb gondjaihoz. Méltó helyet kapnak benne a lírai hős jelenbeli élményei, a faluról városba szakadt értelmiségi reflexiói a gyorsan változó világ eseményeire. Különösen a szereplírát kultiválja, az álcázott önjellemzést, a rejtelmes vallomásokat, a történelmi, mitológiai alakok mögül sugárzott lírai üzeneteket, amelyek – akár a mesehősök vagy a népdalok hősei – általános érvényűek, így sokakra jellemző közérzet és érzelemvilág kifejezői. Költői sugalmait a kulturált és jól kezelt versformák és kifejezőeszközök, a testre szabott formanyelv többnyire beszédesen, néha jelzésszerűen vagy bújtatottan, de a sajátos alkotói élményhelyzetre és valóságtudatra mindig felismerhetően utalva közvetítik Néha már annyira közvetlenül és monodikusan, hogy az egyszerűség pátoszba és sematikus megoldásokba torkollik. Mondanivalója ilyenkor deklarációnak hat, így hatástalanná válik, a költő nem képes szubjektív elgondolásait esztétikailag meggyőző, művészi módon és színvonalon tárgyiasítani. A korszak verstermését a Tavasz lesz újra, kedves (1956), Júdása én nem lehetnék (1959), Földközelben (1965), Laterna magica (1967) című kötetekben olvashatjuk. Igaz és hiteles summázatát, már az utókor várható és remélt kritikai szemléletére is tekintő válogatását a Galambok szálltak feketében (1969) című gyűjteményes kötete tartalmazza.
Az 1970-es években induló második alkotói korszakában költői fejlődésének csúcsára az Oszlopfő (1981) című kötetével ért fel. Ez a reprezentatív válogatás tekinthető a második fejlődési szakasz záró akkordjának, annak ellenére, hogy az elmélyülés, a meditáló hajlam fokozódása, az élettapasztalatok törvényszerű sokasodása, a bölcselet felé tendáló érdeklődési köre, a formai fegyelem szigorú jelenléte indokolja csupán a korszakhatárt. Az 1970-es évek fordulóján kibontakozó hangvételi módosulás mindenképpen új alkotói periódust indít. Ozsvald költői hangja ve-szít a dekorativitásból, a formai bravúrok megritkulnak, lírája áthangolódik. A szemlélet korábbi biztonsága megrendült, a derűs-borongós kiegyensúlyozottságot vibráló nyugtalanság, fojtott, konfliktusos lelkiállapot váltja fel. Az idillikus-elégikus emlékversek víziókká sötétülnek (Fragmentum; Gyermekkori víziók; Hajnalban). Az életképek, elégiák, lírai dalok helyett mind gyakrabban megrendültséget, nyugtalan félelmet, fáradt lemondást sugárzó versek születnek (A nagy sási kígyó; Évgyűrűk; Egyedül; Gyerekhangra). Talán túlságosan, az indokoltnál fokozottabban vált rezig-nálttá a költő hangvétele ezekben az években; túl sok itt a sötét szín, a beletörődés a változtathatatlanba, a kedvszegés lehangoltsága (Cédrusfa-álmaim; Tűzőrző; Don Quijote malmai stb.). A költő maga is érzi ezt, mert a Példa című versben önmagát bíztatja: csupán a természet megdönthetetlen törvényei előtt szabad meghajolnunk:

„Lehajtott fejjel –
csak a koporsó előtt.
Az arcod, fiú, az arcod
mutasd a néma csillagoknak.”

Az 1980-as években rohamosan romlottak a társadalmi-politikai élet feltételei. Minden téren, gazdasági vonalon csakúgy, mint a kultúra területén megmutatkoztak a husáki konszolidáció következményei. Ozsvaldnak nap nap után tapasztalnia kellett a szellem, a ethosz, a kultúra, az irodalom és minden jelentős emberi érték veszélyez-tetését. Különösen a költészet pozícióvesztése, a költői szó látványos devalválódása keserítette el. A közösségi gondok mellett egyéni problémák is sorvasztották optimizmusát, csökkentették élet- és alkotókedvét. Az öregedés tolakodó jelei nyugtalanították, egészsége megrokkant, súlyos betegséggel kellett megküzdenie. Fájdalmas tudat gyötörte, hogy kiáltani kellene az értékek romlása ellen, de nincs hozzá ereje. Most lenne igazán szükség a költőre, akinek „hangja átzúg a falakon / és riasztó igéit / szórja csak egyre, / a megrettent szívűek / vigasztalására” (Postilla). Fáradtnak, csalódottnak, kedvszegettnek érzi magát, erőtlennek a megújuláshoz: „Már csak a csönd zenéje nyugtat. / Fárad a tenger is estefelé.” Egyre gyakrabban ölt testet verseiben az el nem ért célok fájdalma, a beteljesülés, a folytatás kétsége. Hol puritán, szinte prózai megszövegezésben: „Azt a távoli partot / ki éri el? / […] Azt a távoli partot akarod-e még?” (Rekviem), máskor a mitológia alakjaiban, a meseszerűség köntösében elrejtve. Nem véletlen, hogy a szenvedő, értelmetlen gürcölés jelképe, Sziszüphosz bukkan elő a mitológia világából, de nem az eredeti, hanem egy megrokkant, a küzdelemből kidőlt Sziszüphosz, akinek kövei árván maradtak: „…görgetni fel ki fogja tovább? / Kinek van kledve újrakezdeni?”

A szocialista érában kiadott utolsó köteteként a Valahol otthon (1985) jelent meg. A címadó vers Tamási Áron sokat idézett mondatára utal, de Ozsvald más relációban érinti az „otthon” kérdéskörét. Azért születtünk a világra – mondja Tamási, hogy valahol otthon legyünk benne. S Ozsvald Árpád jól tudja, hogy számunkra, szlovákiai magyarok számára ez a „valahol” nem földrajzi problémaként merül fel, hanem anyanyelvünk használatával kapcsolatban. Mi csak ott lehetünk igazán ott-hon, ahol szabadon használhatjuk anyánk nyelvét. Több versében is érinti ezt a témát. „Micsoda ősi döbbenet / ül a szájon, / sziklák gördülnek / háborgó vízmosáson, / szódarabok törnek / gyémánt csiszolódik, / madárszárny értelem / égre felcsapódik” – demonstrálja a probléma ontológiai súlyát (Anyanyelv). Mély tisztelettel hajt fejet a nagy nyelvújító, nyelvvédő előtt (Kazinczy), s megírja – talán egyedül az egyetemes magyar lírában – az asszimiláció „technológiai” folyamatát, a minden korra érvényes fokozatokat, történelmi példába és köntösbe öltöztetve, hogy közölhető legyen (az 1980-as években), hogy ugyanakkor könnyen dekódolható üzenetként szolgáljon a kor nemzetiségi-kisebbségi embere számára:

Hettita ballada

Amikor a hettiták elfelejtették atyáik nyelvét,
a szárnyas, bikatestű, szakállas bölcsek
derűs arcukat elrejtették a homokdombok
hűvösében – kinek lenne kedve
mosolyogni fiak és asszonyok hűtlenségén?

Amikor a hettiták elfelejtették őseik nevét,
az istenek szeméből kiesett a lazúrkő,
s a fekete üregek megteltek könnyes iszappal,
nem akarták többé látni
a fiak és unokák hűtlenségét.

Amikor a hettiták már nem emlékeztek az útra,
amelyen idáig jöttek – az útjelző bálványok
kifordultak a helyükből, bebújtak
a föld alá, mert szégyellték
az utat felejtő vándorok hűtlenségét.

Amikor a hettiták nem emlékeztek arra a dalra,
amelynél nagy tüzek mellett őseik vigadoztak,
az aranybika két szarva között elpattantak
a húrok – nem kísérte hárfa
az apák, fiúk és unokák hűtlenségét.

Oszvald Árpád bársonyos forradalom után írt versei nem különbőznek a korábbi években írt verseitől. Neki ugyanis nem kellett forgatnia a köpönyegét, legfeljebb a témaválasztás történelmi vonzatai módosultak, s megszűnt a fogalmazás burkolt, rejtőzködő jellege. Már a 20. század utolsó negyedére kialakultak Ozsvald formanyelvében a lírai karakter és versbeszéd végérvényes körvonalai, jellemző vo-násai. A költő megtalálta azt a hangfekvést, amely tartósnak bizonyult, állandósult a versek dikciója, következetesen igazodik a gondolatritmushoz. Kialakult az a témakör, amelyben otthonosan mozog, amely rugalmasan igazodik a korihlet, a kiküzdött értékpozíció követelményeihez, ahol az értékhangsúlynak, az értékelő magatartásnak megfelelően változhat a költői frazeológia. Az alkotói pálya záró szakaszában megjelent kötetei, a Nincsenek szemtanúk (1992), a Mindenre emlékezni kell (1996) a formai-szemléleti megállapodottság jegyeit mutatják, de minkét kötetben sok a sötét szín, a lehangoltság, az enervált hang, a jövőtlenség nyomasztó légköre. A reménytelenség, a pesszimizmus, az elmúlás hangulata. A kor és a betegség kettős prése alatt szenvedő test és lélek visszaverődése ez, amikor már haldoklik a remény s csak az emlékezés ad erőt.
Fejezzük be hát emlékezésünket és emlékeztetésünket Ozsvald Árpád költészetéről a költő szavaival, amelyek rezignáltságában is fennmaradt hitét bizonyítják: „A költő általában pesszimista. A legtöbbször azért ír verset, hogy a körülötte zajló világ sérelmeit, visszásságait kiöntse magából. Amikor ez megtörtént, megnyugszik, és újra hisz abban, hogy az ember természete megváltoztatható. A jó győz a rossz felett, mint a mesében. Hogy mit hoz a következő évezred, nem tudhatom, de pesszimizmusom mellett egy kicsikét hiszek az ember józanabb világlátásában is.” Ozsvald nem véletlenül adta utolsó, még életében megjelent kötetének az emlékezés létfontosságára utaló címet. Az emlékezés kezdettől fogva fontos szerepet kapott alkotóműhelyében. Az eleinte önmagára és környezetére vonatkozó emlékezés körei az idők folyamán kitágultak, s az egyéni problémák, tragédiák, morális kérdések mellett a széles hatókörű, mélyebb gondolati és társadalmi összefüggések is foglalkoztatták. Ez a „mindenre emlékezés” mélysége és sokszínűsége, térbeli és időbeli határtalansága éltette és élteti ma is Ozsvald Árpád üzenetét. Fogadjuk meg a tanácsát: valóban mindenre emlékezni kell. Értékeinkre különösen.

(Forrás: Irodalmi Szemle)