L. Gály Olga (1921 – 2012)

 L. Gály Ol­ga (Losonc, 1921. febr. 10. – Pozsony, 2012. aug. 7.): szer­kesz­tő, mű­for­dí­tó, köl­tő. Sz.: Bra­un Gyu­la, la­ka­tos, Raichmann Mag­da­lé­na, htb. F.: Lőrincz Gyu­la (1910–80), fes­tő. T.: 1939: a losonci re­form­re­ál gimn. éretts. Sz.e.: 1976: a Szl. Irod. Alap pá­lyá­za­tá­nak 2. dí­ja, 1983: a Szl. Irod. Alap dí­ja, 1986: a szl. irod. fej­lesz­té­sé­ben szer­zett ér­de­me­kért érem. 2000: Madách műford. nívódíj. Ép.: 1943–50: meg­sza­kí­tá­sok­kal hi­va­tal­nok. 1950–56: az Új Szó­nál, 1956–60: a Hét­nél új­ság­író. 1960–65: az Új Élet Po­zsony-vi­dé­ki já­rá­si új­ság önál­ló szerk. 1971–76: a Nő kult. ro­va­tát szerk. Publ.: Ver­sei, pró­zái, cik­kei, irod. ri­port­jai, tanulm., kvismert., szí­ni­kri­ti­kái, vers, pró­za, ford. szl., cseh­ből: Hét, Nő, Új If­jú­ság, Új Szó, Va­sár­na­pi Új Szó, Új haj­tá­sok (Versantol. Po­zsony, 1953), Mai szl. köl­tők (Versantol. társford. Uo., 1954), Pavel Bunčák vál. ver­sei (Társford. Uo., 1975), Hű em­ber­ség­gel (Versantol. Uo., 1987), Tűz­pa­lo­ta (Versantol. Uo., 1990), Hét (1957. III. 10.: Fe­jük kö­rül fü­tyül­tek a golyók…), Új Szó (1966. V. 19.: A szl. pró­za tíz éve), Irod. Szle (1972/2: Re­ne­szánsz em­ber­nek is mond­ják. Kalocsay Kál­mán), Va­sár­na­pi Új Szó (1976. II. 11.: Kez­det­ben volt a ká­osz. Jiří Wolker), Nő Évkve (1981: Tisz­ta kék szem­pár). – M: 1. Ének a nagy ba­rát­ság­ról. Ír­ta Milan Lajčiak. Elb. költem. Ford. Po­zsony, 1952. – 2. Cu­kor. Ír­ta Peter Jilemnický. Reg. Ford. Uo., 1953. – 3. Haj­na­li őr­sé­gen. Ver­sek. Uo., 1953. – 4. Lá­nyok­kal négy­szem­közt. Ír­ta Iva Va?ková. Ifj. reg. Ford. Uo., 1965. – 5. Hal­kan szó­lok. Ver­sek. Uo., 1967. – 6. Tisz­ta vá­szon. Ver­sek. Uo., 1976. – 7. El­s? mun­kás­el­nö­künk. Ír­ta Alena Bartlová. Ford. Uo., 1976. – 8. Szív­do­bo­gás. Ver­sek. Uo., 1981. – 9. Mes­te­rek ko­ra. Ír­ta Anton Hykisch. Tört. reg. Ford. Uo., 1981. – 10. Mi­cso­da gól. Ír­ta Miroslav Kapek. Ford. Uo., 1987. – 11. Ör­dög­la­kat. L?rincz Gyu­la if­jú­sá­ga. Em­lék­irat fel­dol­go­zá­sa. Uo., 1990. stb. – Írói ne­vei, be­t?­je­gyei: Pócz Ol­ga, G. Pócz Ol­ga, P.O., -go-, G.O., Gály Ol­ga, Lőrinczné Gály Ol­ga, L. Gály Ol­ga, -lgó-. Társ.: 1949-: Csemadok-tag, 3 é. a ker. elnöks. tag­ja. 1956-: a Szl. Írók Szöv., 1957-: a Szl. Újságírószöv., 1967-: a Szl. Nőszöv. KB tag­ja, 1967–70: elnöks. tag, a M. Nő­tan el­nö­ke, 1983-: a Szl. Műford. Szöv. tag­ja.

L. Gály Olga: Csak a miénk…

Gyere – éljünk át együtt valamit.
Mindegy : csillaghullást-e, falevelek
sustorgását a könnyed délutáni szélben,
vonatrobogás zaját, vagy gyermek kiáltását
az ablakunk alatt.
Csak az a fontos: közös legyen az élmény,
tiéd s enyém. Hogy érezzük a pillanat
varázsát, azt, ami csak a miénk. Amit
később: holnap, egy hét vagy tíz év múlva
egy ihletett, csendes órán úgy vehetünk elő,
mint bársonnyal bélelt tokban őrzött ékszert,
és felmutathatjuk, te vagy én:
Emlékszel?
Akkor – akkor susogott úgy a lomb,akkor
dübörgött át az a vonat, s, az a gyermek,
ki akkor kiáltott, vajon, hol lehet ma?
Valahol él, örül, vagy tán éppen víg
gyermekségét óhajtózza vissza, s nem sejti,
hogy az számára elveszett. Csak itt, a mi
szívünkben maradt egy villanásnyi fénye:
egy csengő hang az ablakunk alatt.

Osszuk szét most e csodát azok
közt, akik akkor nem gondoltak a jövőre,
és most a múltban tapogató kézzel keresnek
valamit, ami akkor kedves volt, közös volt,
s ami most már soha le nem téphető
gyümölcsként int a reményfák ágain
azoknak, akik a dombról visszanéznek.

L. Gály Ol­ga

A fel­sza­ba­du­lás utá­ni szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom ki­bon­ta­ko­zá­sa az Új Szó ha­sáb­ja­in in­dult meg, ez a ma­gyar nyel­vű lap ott­hont adott a köl­tők­nek, írók­nak is. El­ső­nek Fábry Zol­tán szó­lalt meg, majd pél­dá­ja nyo­mán sor­ban a töb­bi­ek, idő­sek, fi­a­ta­lok, gya­kor­lott írók és kez­dő toll­for­ga­tók. Kö­zöt­tük egy fi­a­tal új­ság­író, Gály Ol­ga, aki a szer­kesz­tő­sé­gi mun­ka mel­lett vers­írás­sal is kí­sér­le­te­zett. El­ső ver­se 1951-ben je­lent meg Nem en­ged­jük cí­men. A kez­det­le­ges, de ha­tá­ro­zott ver­se­lé­si kész­sé­get mu­ta­tó köl­te­mény a há­bo­rú el­len író­dott, a kor hi­deg­há­bo­rús han­gu­la­tát tük­rö­zi. A bé­ke és a há­bo­rú kér­dé­se ké­sőbb is so­kat fog­lal­koz­tat­ta a köl­tő­nőt, ver­se­i­ből az em­be­ri­ség jö­vő­jét fél­tő, a gyer­me­ke­i­ért ag­gó­dó anya hang­ja szól. Gya­ko­ri té­má­ja az or­szág­épí­tés és a me­ző­gaz­da­ság kol­lek­ti­vi­zá­lá­sa. El­ső ver­ses­kö­tet­ét – Haj­na­li őr­sé­gen (1953) – a köz­éle­ti té­mák ural­ják, alig nyil­vá­nul meg a köl­tő­nő ma­gán­éle­te, ér­zel­mi vi­lá­ga.

A kor­szak egyik jel­lem­ző­je volt, hogy az iro­da­lom, a köl­té­szet a na­pi po­li­ti­kai fel­ada­tok meg­ol­dá­sá­ra vállakozott, mű­ve­lői a tár­sa­da­lom köz­vet­len ala­kí­tó­i­nak érez­ték ma­gu­kat. Így sok­szor szü­let­tek szó­la­mok­tól ter­helt, el­si­e­tett, mű­vé­szi for­mát nél­kü­lö­ző, sé­mák­hoz iga­zo­dó ver­sek. Gály Ol­ga köl­té­sze­té­ben is sok volt a se­ma­tiz­mus, a pla­kát­sze­rű­ség, a mű­vé­szi­et­len­ség. Ami­kor er­re rá­döb­bent, hosszú idő­re el­hall­ga­tott. Csak évek múl­va kez­dett is­mét rend­sze­re­sen ver­sel­ni.

A hall­ga­tás évei az ér­le­lő­dést, a mű­vé­szi át­for­má­ló­dást je­len­tet­ték szá­má­ra. Fo­ko­za­to­san le­vet­kőz­te a se­ma­tiz­mus leg­ki­rí­vóbb je­le­it, mon­da­ni­va­lói el­mé­lyül­tek, gon­do­la­tib­bá vál­tak. Fi­gyel­me a ma­gán­élet, a csa­lád prob­lé­mái, az ér­zel­mek vi­lá­ga fe­lé for­dult. A má­so­dik ver­ses­kö­te­té­ből de­rült ki, hogy tud tár­sa­dal­mi prob­lé­mák­ról szó­lam­men­te­sen is szól­ni, s meg tud­ja ta­lál­ni a ma­gán­ügyek és a kö­zös­sé­gi prob­lé­mák kö­zöt­ti har­mo­ni­kus egyen­súlyt (Hal­kan szó­lok, 1967).
Köl­tői pá­lyá­ja a má­so­dik ver­ses­kö­tet­től fo­lya­ma­to­san emel­ke­dik, az em­be­ri ta­pasz­ta­la­tok gaz­da­go­dá­sa ná­la a köl­tői té­mák sok­ré­tű­sé­gé­ben, a mon­da­ni­va­ló je­len­tő­sé­gé­ben mu­tat­ko­zik meg. A köl­tő­nő nyi­tott szem­mel jár a vi­lág­ban, meg­fi­gye­li éle­tünk fo­nák­sá­ga­it, az em­be­ri együtt­élést za­va­ró kö­rül­mé­nye­ket. Kér­dé­se­ket vet fel, ta­nul­sá­go­kat von le, min­den ideg­szá­lá­val az em­be­ri fej­lő­dést szol­gál­ja. Rit­kán szó­lal meg, csak ak­kor nyi­lat­ko­zik, ha úgy ér­zi, fon­tos mon­da­ni­va­ló­ja van. Ke­re­si a szé­pet, örül­ni tud min­den ered­mény­nek, lel­ke­se­dik min­den ne­mes esz­mé­ért. A meg­ta­lált bol­dog­ság, a csa­lá­di kö­tő­dés, a har­mo­ni­kus együtt­élés sok­szor ih­le­ti ver­se­it (Tisz­ta vá­szon, 1976). De a fáj­dal­ma­kat, a csa­ló­dást sem hall­gat­ja el, szá­mos ver­sé­ben az élet árny­ol­da­lai tük­rö­ződ­nek. So­kat fog­lal­ko­zik – kü­lö­nö­sen az utób­bi évek­ben – ön­ma­gá­val, az évek mú­lá­sá­val, a nö­vek­vő ál­ta­lá­nos ve­szély­ér­zet­tel. Köl­tői prog­ram­ját ne­gye­dik kö­te­té­ben – Szív­do­bo­gás (1981) – bon­ta­koz­tat­ta ki a leg­tel­je­seb­ben, mely­nek szá­mos da­rab­ja az egész élet­mű csú­csát je­len­ti. Főként azok a ver­sek, me­lyek­ben ön­ma­gát és hely­ze­tét elem­zi a vi­lág­ban, kül­de­té­sét fej­te­ge­ti. Szán­dé­ka­it jól jel­lem­zi egyik nyi­lat­ko­za­tá­ban meg­fo­gal­ma­zott köl­tői hit­val­lá­sa:

„A ma em­be­rét lép­ten-nyo­mon meg­té­pá­zó el­ide­ge­ne­dés­sel szem­ben a ki­utat ke­re­ső, fel­ol­dó köl­té­sze­tet vál­la­lom. Oda­nyúj­tom a ver­se­met, mint­ha a ke­ze­met nyúj­ta­nám – ka­pasz­kod­jon meg ben­ne, aki akar.”

Utol­só kö­te­te Ör­dög­la­kat (1992) cí­men je­lent meg, amely fér­je, Lőrincz Gyu­la fes­tő­mű­vész if­jú­sá­gát rög­zí­ti belletrizált for­má­ban, az em­lék­irat mű­fa­ji le­he­tősé­gei kö­zött.
Kezdettől fogva aktív műfordító. A cseh és szlovák irodalomból for­dít prózát és verset egyaránt. Legutóbbi fordítása – Rudolf Slo­bo­da Vér című regénye – nívódíjat kapott.

(Szeberényi Zoltán: Magyar irodalom Szlovákiában (1945–1999), I. kötet 118–119. p.)