A 75 éves Tőzsér Árpád születésnapja alkalmából A vers ablakán kihajolva címmel a Palatinus kiadó megjelentette a szerző válogatott verseinek kötetét. Ebből ajánl részleteket a www.litera.hu:
Kettős ballada T. Á. nyakkendőjéről,
a 67 – es kórteremről
és a posztmodern szabadságról
A vers: látható szabadság –
Na, ez egy jó mondat, csak rövid és száraz,
kellene még hozzá néhány hosszú-színes is,
hogy olyan szép, lila hosszúéneket köthetnék belőlük,
mint, mondjuk, T. Á. daloló nyakkendője, s beküldeném az
Új Nyugatnak, állítólag 150 forintos sordíjat fizet.
Ecce: 900 forintnyi értéket termeltem máris.
Egyébként röhej, hogy rácsos kórházi ágyban
termelek s elmélkedem a szabadságról.
Az éjszaka álmomban agyovertem
– gépész-apám egykori dögnehéz hévérével –
Behemótot, az ágyszomszédomat, de úgy kell neki,
miért lökött le a kórház egyetlen vécéjének
az ülőkéjéről, egyenesen a kagyló körül
bokáig tocsogó szarba. A látható szabadságba
ez is belefér: legyen szabad gyilkolnom végre. Persze
bünhődés nélkül, mert egyébként, ugye,
lásd fent!-et ér a szabadság. Meghalt Ted Hughes,
míg élt, ő gyilkolt fekete verseiben ilyen kéjjel,
hol mai varjú, hol fűrészfogú archeopteryx
képében, közben hátborzongató torokhangon
vernyogva, hogy ez egy elfuserált teremtés,
meg kellene ismételni! – Dehát
az együgyű istenek, akik még tudtak
lelkesedni és 150 forintos sordíj nélkül is
világokat alkotni, rég kihaltak.
Ez már egy más földtani kor, uraim! A görlici suszter
ma valóban suszter maradna élte végéig,
esetleg őt is agyonverné – hévérrel – az ágyszomszédja.
Elérkeztünk az idő falához, én például
úgy vesztegelek itt, e kórterem sarokágyában,
fehérre meszelt falak s fehér ágyrácsok szorosában,
ahogy Pindarosz vesztegelhetett a Herkules-oszlopok előtt:
Non plus ultra! – Mit tudhat Virilio az idő faláról?
Arpanettjei s elektronikus elméletei között ülve
hogyan hallhatná meg Hamlet tata hangját,
a fosos tizenkettesét a szomszéd szobából,
amint épp azt üvölti: Sestra, nem akarok nem-lenni,
hallod?! Vagy mit tudhat a bőr- és prosztatarákos
pán Gottfriedbennről, aki a túlsó sarokban,
ha nem is harminc, de legalább öt testből vérzik.
Igen, mi már megérkeztünk az idő falához, és nem
vagyunk kiváncsiak rá, hogy mi van mögötte.
Szeretnénk még kicsit vesztegelni itt, s háttal állni
a falnak, hogy az legyen előttünk, ami egyébként
mögöttünk van: a forrás. S aztán úgy roskadni
a fal tövéhez, hogy a mellünkön lilán daloló
nyakkendőnk ómódi szabadsága csorog és nem vér.
(Ajánlás
Herceg, én legközelebb – lesz, ami lesz, de
hármas balladát írok. A „double” csak 48 sor,
7350 forint. Ennyiből legföljebb egy McDonald’s-ebédet
lehet összehozni. Egy olyan cyber-világot viszont,
monetikus galaktikát, melyben – Virilio szerint –
a pénz már csak informatikus művelet, azaz anyagtalan
lét, s leginkább posztmodern szabadság – szóval nincs olyan
együgyű isten, aki ennyi pénzből posztmodern szabadságot teremt.)
Leltár
Őszi színüledékek az ablak mély poharában,
zöld meg kármin, sárga meg ében,
barna meg ónosszürke, s döbbent
kék cafatok – ez az ég volt egykor. A
mélyrétegben, az utcán, súlyos barnák
és feketék kavarognak. E kinti
színkeveréket az ablakon innen
három szál szegfű tarkítja pirossal.
Negyvenhárom év jele itt e három szegfű,
s ünnep e színvonulás: zord születésnap.
Már nem program az ősz; nem pezsgés.
Elzakatolt az idő, el a lázak.
Régi versekben hagyományos képek,
félretolt csillékben a múlt nyár lombja.
Ím, ez az ősz már józan leltár,
józan és keserű töprengés.
Hozza jelentését a felszín.
Fáradt villamosokról suttog a kármin,
kedvetlen házakról az ónosszürke,
s gyászról, önkívületről szól az ében.
Ősi férfisors: asszony, gyerek és harc –
süllyed a költő vissza a mélybe.
Négy fal közt gondozza a történelmet.
Elvetette a mély metafórákat, el a törvényt.
Metrum és rím tartja a vers négy sarkát.
Hát hol az ember, az éggel összemosolygó,
hol a világot képben rendszerező ész,
hol van az Oltárcsillag, a Göncöl megköltője?
Metrum és rím tartja a föld négy sarkát,
zöld jelzők és sárga igék markolnak
sápadt főneveket s földrészeket egybe.
Rend ez is. Véli magáról. Görcsös
okker ecetfa lóg be az ablak mély poharába.
Mozdul az ág, ki-kivág a lombkoronából,
s összekavarja a rendet.
Virágvasárnap
avagy: Utószó Kappus kapitány verseihez
Virágvasárnap, nyit a barka,
a paták alatt mirtuszág –
Jön, jön az Egy, ki megbocsátja
az ember pluralizmusát.
A költőét, ki ilyen is, olyan is,
formátlan-formás kaktusz,
víz van benne meg tövis van rajta,
hiszi, hogy Rilke, bár – Kappus.
Hajlik erre meg hajlik amarra,
szólítja, ami nincs: önmagát,
s honnan is tudná, hogy ilyenkor Isten
hajtogatja, mint szél a fát.
Honnan is tudná, hogy ő is tarka,
mikor más szürkének látja,
marad hát a csak azért is „iá”,
Kappus úr vihogása.
Virágvasárnap, nyit – a kaktusz,
a paták alatt mirtuszág,
s eljön tán, aki megbocsátja
a költő pluralizmusát.