Péter,
Nem beszéltünk sokszor egymással. Akkor is keveset. Nem voltunk egy nemzedék. És nem mindig értettünk egyet. De félszavakból is megértettük egymást. Ó, hiszen kicsi korodban – Komáromba, az országos versmondó versenyre menet – rám bízott az Édesanyád. Én már a felsőbb kategóriás, Te az elsős versmondó. Megnéztél magadnak – aztán megfogtad a kezemet. Anyukád még integetett utánunk, amikor elindult velünk a mindig lassú csallóközi vonat…
Aztán kevésszer kellett Veled „törődnöm”. Már akkor is önálló voltál. Vagyis inkább független. Mint később is, egész életedben, mindig. Tettünk, amit lehetett, kellett, mindketten a magunk módján.
Amikor néha be-benéztél a Nő szerkesztőségébe, mindig volt egy félig ironikus, félig elismerő mondatod, vagy – amikor a komisz idők jöttek – fél mondatban az igazság, amit mindig ki mertél mondani.
„Tehetnél valamit L-ért”, „Z-nek nincs munkája”… És néhány évig, kitalált nevek alatt kerültek a hetilapba írások, fordítások.
Amikor én jutottam hasonló helyzetbe, megbénított a tehetetlenség.
Te meg, a Vasárnap főnökeként riportra küldtél Zsilka Lacival. Ami önmagában fölemelő, inspiráló élmény volt. Hiszen nagy elődként szerettük, tiszteltük.
Máig nem felejtem, amikor a szerkesztőségi – lapszerkesztő – gyűlésre beinvitáltál bennünket is, mint munkatársakat. Hát igen, ilyen egy igazi főszerkesztő! Sosem mondtam meg szóban, mennyire imponáltak a módszereid, a pontosan fogalmazott elismerésed, vagy észrevételed kollégákról, emberekről.
És ez megmaradt egész életünkben, ha módunk volt beszélgetni. Értettük egymást. És sajnos, átláttunk a nemszeretem kollégákon, a törtető, politikusként pózolókon. Nem sokat beszéltünk… De, félszavakból értettük egymást.
Kár, hogy ennyire a szívedre vettél mindent, ami fontos, ami lényeges. Emberben, újságírásban. De csak így tudtál nézni, élni. Sajnálom, hogy megrokkantan nemigen tudtam többet segíteni.
De gondolatban most is látom a nézésedet, érzem a figyelmedet. Mert úgy érzem, Te voltál az utolsó igazi kolléga, az újságíró, akire – akárhol voltam, dolgoztam – mindig felnézhettem. Látod, én még kényelmesen sántikálok, figyelek. És számon tartom helyetted is a hamis szavakat, a kabátjukat ki-be fordító embereket. Úgy megmondani, megírni, ahogyan Zsilka Laci példáját követve Te tudtad, én tán már sosem fogom. De legalább – amíg még élek, barátként, fiatalabb, de bölcsebb testvéremként, nekem mindig a legokosabbnak tartott kollégámként – fogom a kezed!
H. Mészáros Erzsébet