Bíró Tímea: Látogatás
Amióta anyám meghalt,
nem tudom, hogy
hellyel kínáljam-e,
amikor meglátogat.
Merjek-e szólni,
hogy nyugodtan
az esernyőm mellé teheti
az infúziós állványt,
ne legyen neki útban.
Főzzek-e neki kávét,
régen nagyon szerette,
de vajon a túlvilágon
kávéznak-e, vagy már
leszokott róla?
Tiltom a dohányzást a lakásban,
de neki megengedem.
De nem zavarja, ha
a haja telemegy füsttel,
ami úgy megnőtt
a koporsóban?
A nővérem vízipálmáját nézi,
arra gondol, miért nem locsolom
gyakrabban.
Kiszárad, és ő pont a
hervadást vitte a sírba,
hogy mi bátran
az eső alá álljunk.
Tekintetével a képét keresi,
amivel őrzöm az emlékét,
és akkor most hozakodjak
elő azzal, hogy
a szívemben hordom,
naponta letörlöm
róla a port,
amikor az ő szívét
már szétrágták a férgek?
Mezítláb jön,
a vendégpapucs pedig
mindig pont akkor van kimosva,
amikor meglátogat,
és a mosógépen szárad.
Megkönnyebbül a fehér
masina láttán,
hogy van lehetőségem
tiszta ruhában járni,
és nem görnyedezek lavór fölé.
Nem tudom,
mikor evett utoljára,
a kulcscsontjából ítélve régen.
De mindig akkor látogat meg,
amikor az új levegőt is
alig tudom befogadni,
nemhogy főzni…
A múltkor a mellemre
pillantott,
utalva rá, hogy egészséges vagyok,
hogy nincs nekem senkim?
A tükör elé vezettem,
szembeálltunk vele,
mondom:
Látod, senki nem fér már a képbe,
tele vagyunk emlékekkel.
Gazdagok vagyunk,
és élettelenek.
(Megjelent az Irodalmi Szemlében)