Szép fehér karácsonyokra emlékezem, amikor a pilinkélő hó lassan beborította az udvart, a szántóföldeket, ráült a fákra, megtelepedett a bokrokon, háztetőkön.
Hóemberek nőttek gyorsan mindenfelé, valódi sárgarépaorrú, szénszemű, seprűkarú játszótársak, akik aztán sokszor tavaszig őrizték a karácsony emlékét.
A sokszor háztetőig érő hótakaró az udvarra, kertbe, utcára vonzotta a gyerekeket. A hólapátolás ugyanolyan jó szórakozás volt, mint a kerti hókunyhók építése, a lejtőről való lehemperedés, versenyfutás a fekete kutyával, a hógolyózás.
Mit bántuk, hogy átnedvesedett már rajtunk a kabát, a kesztyűnk csupa jég, vagy hogy már szempilláinkon is jégcsapocskák fityegnek? Csak az éhség kergetett be a házba. Sokáig szárítgattuk ruháinkat, melegítettük jégbe dermedt ujjainkat a forró teásbögrén, lábukat a kályhánál…
Este előkerültek a nagy, batyuba kötött anyagmaradék-bálák, lehetett válogatni, mesterkedni, mi szépet tudunk készíteni a potyadékból. Rokonoknak, szomszéd néniknek fazékfogó konyhakesztyűt. Szeretteinknek bábukat, tyúkocskát, kígyót. Gondosan felvarrtuk a csőrt, a tarajat, kígyó szájába nyelv is került, végül a gombszemek is felkerültek a formás állatkákra.
Vagy angolterítéket hímeztünk panamára egész héten át. Sálat kötöttünk, hasznos tárgyakat eszkábáltunk a péterkályha duruzsolása mellett.
Közben történeteket hallgattunk egykor volt karácsonyokról, amikor még egy-egy fenyőgallyat szerezni is kivételes szerencsének számított, arra maguk gyártotta, selyempapírba burkolt szaloncukor került, alma, dió, papírfüzér.
Na, azt mi is szerettünk ragasztgatni: hosszú-hosszú egymásba fűzött színes papírkarikákat a fenyőfára.
Gyerekkorom illatos fenyőinek tartótalpba illesztése mindig izgalmakkal járt, néha nem is sikerült, dülöngélt a hatalmas, szobát betöltő fa, olyankor odakötöttük a csúcsát a gerendához, nehogy ránk dőljön…
Legkorábbi emlékeimben még valódi gyertyák lángocskái lobognak a karácsonyfán, valódi láng pattantott a fahasábokból szikrákat a kályhában, melegített a konyhai tűzhelyben. Gondos lassúsággal ostyát sütöttünk, készültek sorban a kalácsok, sütemények, nagyapám kedvence, a zellersaláta. A kádban még napokig úszkáltak a pontyok, tátogtak, ijedeztek, amikor játszani akartunk velük.
Aztán megszabadították őket pikkelyeiktől, és a gondosan besózott halpatkók a karácsonyi asztalon nyújtottak feledhetetlen kulináris élményt.
Karácsony előtt illatok keveredtek a konyhában, betöltötték a kis vályogházat, felkúsztak a gerendák alá, illat és mese és fehérség és csend volt körülöttünk.
Az éjszakai égről úgy ragyogtak le ránk a csillagok, mint aprócska gyémántok, s lábunk alatt a hó úgy ropogott, mintha ezek az aprócska gyémántok szállingóznának alá és pattannának el talpunk alatt… Hó és kéményfüst illata keveredett abban az egykori világban odakint az éjszakai csöndbe takarózott faluban.
Csak a kutyák jelentése nyomán tudtuk követni, hogy valami történik, nemsokára felbukkan egy rokon vagy szomszéd mécsese, később elemlámpája, hogy utat vágjon a bársony éjszakába hozzánk.
A szomszédokkal, rokonokkal együtt rendre eljöttek a mesék is, hihetetlen történetek egy régmúlt világról. Mesének tűnt, pedig csak pár évtizedbe nyúlt vissza az emlékezet.
Ahogy mese ma már ez is, amit most beszélek.
Ma a városokat és falvakat már nem a csönd zenéje uralja, hanem a hangzavar, a villogó fények, hívogató gépzenekavalkád, forralt bor és szabadtéri koncertek sora, amelyek vásárlásra csalogatják az embereket.
Azért hiszem, hogy a mai gyerekek karácsonyai is szépek, ha máshogy is, mint a miénk volt. Hogy jut hely a képzeletnek, a szeretetnek, az ajándékkönyvnek, amelyet mi annak idején rögtön szinte felfaltunk, annyira vágytuk a betűt, az olvasás kalandját.
Ahogy a világ változik körülöttünk, úgy változnak ünnepeink is. Néha szomorúak, magányosak, máskor örömet adók. Én kívánom, hogy minden kedves hallgató karácsonya meghitt legyen. (Haraszti Mária, 2010)