November 17. Köszöntöm azokat, akikkel együtt – fegyverek árnyékában, létfeltételeink biztonságának féltését félretéve – megteremtettük a CSENDET. Mi, egykori rádiósok, a magyar adás szerkesztői, nem a kulcscsörgetős utcai demonstrációkat tartottuk a forradalom kulcspillanatának (arról nem tudósíthattunk), hanem azt a percet, amikor sikerült olyan konszenzusra jutnunk egy szigorúan felügyelt, őrzött állami intézményben, hogy a magyar adás el mert hallgatni, tiltakozásképp, szolidaritásvállalásként.
A félelem és eufória, a remény és a szabadság érzése keveredett az éterben is. Éjjel-nappal dolgoztunk, tanácskoztunk, latolgattuk a változás lehetséges irányait, megkérdezhettük végre a szilenciumra ítélteket, riportereink hozták a híreket az országból, jóformán csak átöltözni jártunk haza… Jó lenne most tiszta szívvel azt mondani, hogy érdemes volt, hogy így képzelték, így képzeltük.
Sajnos azok, akikhez akkor gondolkodóink, közembereink irányítottak, már az elején behúzták a kéziféket mindenhol.
Így nem tudtuk, mert meg se próbáltuk, önálló állami fenntartású intézménnyé transzformálni a magyar adást, azaz máig nincs saját rádiónk, amely kedvünk szerint fejlődik és több embernek ad munkát.
Így nem tudtuk megalakítani az egyetemeinket, hogy időben megerősödhessenek és szellemi műhelyekként alapul szolgáljanak a minket érintő területek kutatásához, szakembergárdánk neveléséhez, értelmiségi elitünk jelentősebbé tételéhez.
Így nem transzformáltuk önállóvá a szakmai szerveződések javát, amelyek akkor a tagságra eső vagyon arányos részének átruházása útján hatásosabban megalapozhatták volna a későbbi szakmai munkát.
A lista hosszabb ennél, de sorolni is fölösleges mulasztásainkat. Visszahozhatatlanul elenyésztek.
Hogy miért nem voltunk ütőképesek?
Felkészületlenül ért bennünket a fordulat. Nem voltak kidolgozott elképzeléseink arról, merrefelé kéne mozdulnunk. Rábíztuk magunkat azokra, akik helyből szószólóinkként kezdtek viselkedni (azután politikusként folytatva a küzdelmet), elhittük, hogy birtokában vannak a megoldásnak. Nem voltak, mert nem lehettek: ugyanazt a valóságot élték ugyanúgy.
Sokszor elmondták már, de nem lehet elégszer ismételni, mert igaz: az első világháborút követően értelmiségétől megfosztott (cseh)szlovákiai magyarság máig nem heverte ki a sokszoros újrakezdéseket.
De van esély, még mindig van: egy új, hatalmi csatározásoktól és gazdasági kényszerektől meg nem nyomorított feltörekvő nemzedék még mindig megtehetné, amit elmulasztottunk: kézbe venni saját közösségünk érdekeinek tudatos feltérképezését és szükségleteinek biztosítását.
De vajon rá merjük-e bízni magunkat egymásra?!
Ha kérhetnék valamit a közösségtől, csak azt: próbáljuk a sokféleségünkben megkeresni az egységet, és a fontos feladatok megoldásában összefogni. Van dolgunk elég.