Jéghideg van a teremben. Gyorsan megtelik, de vannak, akik az utolsó pillanatban toppannak be. Nekik már keresgélniük kell a padokban az ülőhelyet. Tudom, hogy az első padsor előtt is van egy egész sor pótszék, párnákkal. Nem ül ott senki.
Mellettem toporog két tizenéves fiú, előttük egy idősebb asszony. Talán együtt jöttek. Szólok nekik, hogy van hely legelöl, üljenek oda.
– Talán van nekik apjuk is, majd az eldönti, hová ülhetnek – szólal meg mellettem egy nagykabátos férfi rosszallóan.
– Persze, menjenek csak előre, az egész sor üres.
– Maga bejön a templomba és máris dirigál? – mondja az úr éles felhanggal.
– Uram, ez először is egy koncert, de ha állva akarja végighallgatni az egy órát, a maga döntése.
– Megmondtam, hogy van apjuk, az majd eldönti.
Azt hiszem, magára gondolhat, úgy beszélve az illetőről, mint Poirot: harmadik személyben. Azaz személytelenül.
Közben az idősebb asszony talál helyet legelöl, és visszajön, szól, hogy tényleg van ott hely, de a férfi leinti. Ő a főnök.
És újra belém köt:
– Én vagyok az apjuk, én mondom meg, hová ülhetnek.
– A maga dolga, felőlem végigállhatják.
– Maga engem ne oktasson… – és mondaná tovább, de erélyes karmesteri lezáró mozdulattal leintem:
– Itt fejezze most be, de azonnal! Nem lennék a maga felesége semmi pénzért! – teszem még hozzá. (Bennem az ürdüng.)
– Hát maga se kellene nekem!
– Akkor rendben – mondom.
Elhallgat, belép a karmester, indítom a kamerát, de nem állja meg, hogy még vissza ne szóljon:
– Ezt még majd megbeszéljük!
– Velem ugyan nem – mondom –, de azt azért tudatosítsa, hogy ha valaki felajánl egy ülőhelyet, nem legorombítani kéne, hanem megköszönni. Itt templomban van. Isten látja ezt! – mondom még neki.
Én, az ateista. Mert ő hiszi. Mégis kötekedik.
A gyerekek persze végig ott állnak a hideg kövön, még a szőnyegre se mernek ráállni, ugrálnak és kezüket a zsebükbe dugják a nagy hidegben. Mert vannak ugyan fűtéscsövek a padok alatt végig, de egy nagyszabású adventi koncert idejére minek kapcsolnák be a fűtést? Még megmelegedne a lélek…