(Csak erős idegzetűeknek)

1997. Magyarország: Én és a rák, 2:0. Még tüsi a hajam, de már nő vissza, egyre jobban megy a mozgás, és mivel végigtanultam a kemót, nem kell osztályt ismételni, mehetek harmadikba. Barátok persze nincsenek, (na jó, egy talán mégis), a BESTre még várni kell pár évet, de a művházas iskolai bulin sikerül hozzáverődni a legmenőbb csapathoz. Futkosás, röhögés, minden, ami egy 9-10 éves gyerek számára fontos, én pedig odáig megyek, hogy azt merem mondani a „bandavezérnek”, inkább ne másszunk fel a színpadra. A szimpátia hirtelen elillan, jön a válasz: „Fogd be a szád, hülye kopasz!”, én meg visszakullogok a felnőttekhez, és azt mondom, fáradt vagyok. Nem ez az utolsó alkalom, ahogy a „gebe” jelző is általános használatban van, mindaddig, amíg megunom, és elkezdek enni. Hamarosan meg is kapom az első verset, amit egy fiú ír nekem. Így kezdődik: „Élt egyszer egy bojlertestű lány…” Azt hiszem, nem szerelmi vallomásnak szánja…
Mit jelentett mindez azoknak, akik mondták vagy írták? Semmit.

Mit jelentett nekem? Kb. 20 éven át tartó masszív testképzavart és szégyenérzetet.
Az „elkövetők”: GYEREKEK. Az a korosztály, akiknek az a bizonyos könyv szól.
Az „áldozat”: GYEREK. Az a korosztály, akinek óvására az a bizonyos könyv készült.

Köszi, én ma már jól vagyok, és minden szempontból teljesen rendben. Már jó ideje nem is haragszom.

Miért írtam le mégis? Mert a személyes példák talán mélyebbre mennek az emberekben, mint azok, amik a távolság miatt megfoghatatlanok. Hiszen volt idő, amikor én is deviánsnak számítottam, még ha másképp is, mint ami ellen ma a legjobban hőbörögnek. De a hasonlóság: az én helyzetemről sem beszéltek úgy, ahogy kellett volna, és ez jobban kihatott a jövőmre, mint a leukémia.

Azért mondok néhány messzebbi példát is, hátha…

1933. Németország: Hertha Nathorff egy német családnál bérel szobát. Egy nap a 14 éves lány sírva megy haza, és meséli el neki, hogyan taposták halálra osztálytársukat, a kis Helgát, a zsidó orvos lányát. Igaz, hogy a gyereket mindenki szerette, de a tanáruk szerint ez így volt helyes. Addig ugráltak rajta, míg végül már nem sírt.

Az elkövetők: GYEREKEK. Az a korosztály, akiknek az a bizonyos könyv szól.
Az áldozat: GYEREK. Az a korosztály, akinek óvására az a bizonyos könyv készült.

2009. Massachusetts, USA: a 11 éves Carl Joseph Walker-Hoover hazamegy az iskolából, és mialatt édesanyja a konyhában tevékenykedik, felakasztja magát a házuk felső emeletén. Az ok: az osztálytársai melegnek csúfolják, ami már olyan szintre fajul, hogy nem bírja tovább. Többször szólt az anyjának, aki többször szólt az iskolának, ahonnan elvileg szóltak az érintett gyerekeknek és szülőknek. Úgy tűnik, valahol megakadt a kommunikáció…

A közvetett elkövetők: GYEREKEK. Az a korosztály, akiknek az a bizonyos könyv szól.
Az áldozat: GYEREK. Az a korosztály, akinek óvására az a bizonyos könyv készült.

2011. Magyarország: Czeizel Endrét legmegrázóbb élményeiről kérdezik, ő pedig válaszol. Az átlag évi 20 megkeresésből, miszerint gyógyítsa ki a szenvedő szülők elfajzott gyerekét a homoszexualitásból, egy élénken megmarad benne. A fiú 20 év körüli, frissen leszerelt katona. Apu és anyu „az állat” jelzővel hivatkoznak rá, majd amikor a prof nem is érti a kérést, a nő öngyilkossággal fenyegetőzik. Hazamennek, pár hónap múlva Czeizelt telefonon keresik. Apuka csörög, hogy helyzetjelentsen: végül felment a padlásra, és felkötötte magát. Ja, nem az asszony, a gyerek!

A közvetett elkövetők: SZÜLŐK. Az elvileg ideális összetételből.
Az áldozat: Egy fiatal, alig felnőtt férfi.

2017. Kalifornia, USA: a 8 éves Gabriel Fernandez meghal. Apja és nevelőanyja kínozzák halálba, mert feltételezik, hogy felnőve meleg lesz. Életében megalázzák, rendszeresen lány ruhában küldik iskolába, korbácsolják, éheztetik, macskaalmot etetnek vele, sötét kamrába zárják, szája zoknival betömve. Kórházban hal meg, ahol tévképzetek gyötrik – az orvosról azt hiszi, meg akarja verni.

Az elkövetők: SZÜLŐK. Az elvileg ideális összetételből.
Az áldozat: GYEREK. Az a korosztály, akinek óvására az a bizonyos könyv készült.

2017. Nevada, USA: a 14 éves Giovanni Melton homoszexuális. Apja ezt nem bírja megemészteni, ezért egyszerűen megoldja a helyzetet: pisztoly, ravasz, bumm.

Az elkövető: SZÜLŐ. Az elvileg ideális összetételből.
Az áldozat: GYEREK. Az a korosztály, akinek óvására az a bizonyos könyv készült.

2018. Colorado, USA: a 9 éves James Miles úgy gondolja, homoszexuális, amit elmond az osztálytársainak. Napokig szekálják, és erősen ajánlják neki, hogy ölje meg magát. James megfogadja a tanácsukat.

A közvetett elkövetők: GYEREKEK. Az a korosztály, akiknek az a bizonyos könyv szól.
Az áldozat: GYEREK. Az a korosztály, akinek óvására az a bizonyos könyv készült.

Mondjam még? Mert van tovább!

80’as évek vége, USA: 12 éves kislány összeveszik a nevelőanyjával, megüti. Apuka hazaér, a nő pártját fogja, a kislányt betuszkolja az autójába és egy, a gyerek számára ismeretlen férfi lakókocsijához hajt vele. A lakókocsiban a kislány nagyapjának testvére lakik. Frissen szabadult a börtönből, ahol azért ült, mert megerőszakolta 4 unokáját. Apuka bekopog, és a következő mondattal löki be saját lányát az ajtón: „Ez itt azt hiszi, hogy felnőtt. Mutasd meg neki, mit csinálnak a felnőtt nők!” Az öreg megmutatja. A kislány valahogy csak túléli, a lelki traumát evésbe fojtja, extrém túlsúlyos lesz, amibe (tudomásom szerint) a negyvenes évei elején bele is hal, de ami miatt előtte sokan jól megszekálják. A nevére nem emlékszem, a „My 600-lb Life” című műsor egyik szereplője.

Az elkövető: SZÜLŐ. Az elvileg ideális összetételből.
Az áldozat: GYEREK. Az a korosztály, akinek óvására az a bizonyos könyv készült.

2010-2020 között, Anglia: 16 év körüli meleg fiú. Az iskolatársai elkapják az utcán, lerángatják a nadrágját, előkerül egy pumpa, hiszen ő úgyis ezt szereti! A fiú a helyszínen meghal (kétlem, hogy az élvezettől).

Az elkövetők: Már nem gyerekek, még nem felnőttek.
Az áldozat: Már nem gyerek, még nem felnőtt.

Konzekvencia: Talán ha a szülők többet és többfélét olvastak volna a későbbi „elkövetőknek”, az áldozatok még ma is élhetnének. És mindegy, mi lett volna belőlük, orvos, kőműves, pénztáros, művész vagy tudós. A tragédiához vezető gondolat az esetek nagy részében nem szélsőséges politikai párttól vagy szektától származott, hanem valószínűleg olyan felnőttektől, akik ’óvni akarták a gyerek testi-lelki fejlődését’, és talán akaratlanul elültették bennük azt, hogy minden, ami más, az rossz. Az akaratlan ártáshoz nem kell több, mint pár komment, egy-egy poszt, de ha olyan olvassa, akit érint, máris kész a tönkretett élet.

Egy gyerek sem születik rasszistának, arra a szülő neveli!

„El a kezekkel a gyerekeinktől!” – hangzik gyakran az ige. Elnézést, de ki tapogatja kinek a gyerekét? Szerető családból nem ragadnak ki és adnak másnak gyerekeket, így nem értem, mitől is kellene félnünk? Tetszik vagy sem, ma már vannak magyar példák arra, hogy egy kisgyereknek két apukája vagy anyukája van. Szerintem nekik is jár olyan olvasmány, amiben azt láthatják, ami számukra a normális. És úgy gondolom, ezek a szülők is rácsapnának más kezére, ha a gyerekük felé nyúlna! Mert abban a családban ők a szülők! Tehát akkor ki tapogat kit?

2012-ben az 1-es villamoson utaztam, ahol egy férfiszerűség hangosan ecsetelte a haverjainak, hogy ha otthon a terhes felesége be mer szólni neki, majd jól megrugdossa a hasát, aztán nézhet. Nem tudom, megszületett-e az a gyerek, és ha igen, mi van vele? De sokat jár az eszemben.

A kárpátaljai „elfelejtett gyermekek” olyan babák vagy totyogók, akiket a szüleik szó- és papírok nélkül, egészségesen otthagytak a kórházban, többüket évekre. Nem lehet örökbe adni őket, mert nem mondtak le róluk, így fekszenek, vagy ordítanak egy kiságyban, ha szerencséjük van, akad egy önkéntes, aki felveszi őket, mialatt a rejtélyes „szülőknek” jár utánuk a segély. Szerencsére ma már sok az önkéntes és sok az adomány. De családjuk attól még nem lesz!

Erdély Mauglijának esete megvan? Szita Bence? Ezeknek a gyerekeknek ki óvta/óvja az ártatlanságát? Nem lenne jobb nekik egy szerető, akár más összetételű családban? Nincs anya-vagy apakép? És ahol a szülő egyedül nevel? Vagy ahol anyuka és nagymama, esetleg apuka és nagypapa nevel? Rájuk is vonatkozik az el a kezekkel? Ellenük is kivonulnak tüntetni a szélsőjobbosok?

Természetellenes? Már miért lenne az? Az ember társas lény, ha pusztán a szaporodás vezérelné, megoldhatná úgy, mint a legtöbb állat: a nő vagy nevel egy ideig, vagy magára hagy. Az ember ezen igénye más eredetű, ha úgy tetszik, magasabb. Az, aki terméketlen, akár betegség- akár a kora okán, ugyanúgy vágyik rá, hogy maga mellett tudhasson valakit, sőt, sok esetben egy családnyi valakit.

Túl hangos a „propaganda”? Miért, milyen legyen? Anno a szüfrazsettek talán csak otthon, zárt ajtók mögött suttogtak? Volt már valaha olyan gondolat, aminek teret lehetett adni anélkül, hogy kinyissuk a szánkat? Tudjátok, amíg egy ember, egy gyerek vagy felnőtt is van ezen a világon, aki azért hal meg, mert egy deviánsnak bélyegzett csoporthoz tartozik, addig hiszem, hogy nem lehet elég hangosan ordítani!

MESEORSZÁG MINDENKIÉ! Az enyém legalábbis az. És köszönöm a Pagonynak, hogy felvállalta, és a hőbörgőknek is, mert miattuk tudtam meg, hogy létezik a könyv, így meg is rendelhetem.

Füle Viktória

Forrás: FB