Deczki Sarolta írása az Élet és Irodalomban jelent meg

Ex libris

Irena Brežná: Hálátlan idegen
Dora Csehova: Nem akartam Lenin lenni
Hatice Meryem: Kozluk – ahányan, annyifélék
Rosa Liksom: Ideiglenes

Ha a kortárs magyar irodalom követése mission impossible, akkor még inkább az a világirodalomé. Az ember eleve rezignáltan kezd neki, és annak a kevésnek is örül, amit sikerül elolvasnia, pedig általában friss levegőt, más perspektívát, új tapasztalatokat és tanulságokat jelent. Ez a helyzet az alábbi négy (svájci–szlovák, cseh–orosz, török és finn) könyvvel is.

Egészen különleges másságtapasztalat fogalmazódik meg

Irena Brežná: Hálátlan idegen

című feljegyzéseiben, melyek egy Svájcban élő szlovák nő élményeiről számolnak be. A család a diktatúra elől menekült az alpesi országba az akkor még kamasz lányukkal, aki traumaként élte meg az országváltást. Már a legelején megfosztották identitása egy részétől, nevének jellegzetes szláv betűitől, és a továbbiakban is elvárták tőle, hogy alkalmazkodjon az ország szokásaihoz. Ami hosszan tartó feladat lett számára, és csak sokára jutott el odáig, hogy már nem érezte teljesen idegennek magát, és a megszerzett tapasztalatok, elsajátított viselkedési normák és nyelv fedezékében nyilvánosan is kritikát mondhat a befogadó országról.

Ezért a könyv címe is az, ami. Az immár több évtizede Svájcban élő nő könyve élmények, reflexiók gyűjteménye, annak a története, hogyan sikerült beilleszkednie a társadalomba; milyen akadályokkal kellett megküzdenie, milyen kulturális különbségeket kellett legyűrnie. S mint messziről jött ember, sokkal jobban rálát a befogadó ország társadalmának problémáira is. Mely társadalom ugyan büszke arra, hogy jól működő demokráciában él, ahol mindenki megkapja az esélyt a jólétre, a szabadságra, és mindenki egyenlő jogokkal rendelkezik. A narrátor azonban számos olyan élményét, benyomását meséli el, melyekben éppen az mutatkozik, hogy hiába a demokrácia és a szabadság, a svájciak mégis szokásaik, hagyományaik, habitusuk rabjai maradnak. Nem beszélgetnek egymással sorbanállás közben,  szigorúan számon tartják és elvárják a folyamatos takarítást, tisztaságot, megriadnak a túláradó érzelmektől, merevek és rigorózusan rendszeretők; minden eltérés az előzőleg eltervezettektől zavarba hozza őket. Nincs humorérzékük, hiányzik belőlük a spontaneitás, a szenvedély – ezek a „hálátlan idegen” benyomásai.

Újra meg újra összehasonlítja egymással a diktatúra és a demokrácia szabályait (ahogyan ő azokat megismerte és megélte), és nem mindig az utóbbi jön ki jobban belőle. Mint például ebben az esetben: „a diktatúrában szabadon flörtölhettünk. Kapcsolatot létesíthettünk bárkivel, akivel csak kedvünk tartotta. […] De ebben az országban, ahol most élek, a kaland ritka, mint a fehér holló, és rájuk nehezedik a következmények súlya” (64.). Tanulságos, hogyan látja egy diktatúrából elmenekült nő a demokráciát Svájcban, és az a társadalomra vonatkozó kritikája is, ráadásul különösen elgondolkodtató ez akkor, amikor a fél világ állandó mozgásban van a jobb élet reményében.

Az elbeszélő azzal is tisztában van, hogy nagyon nagy szerencséje volt azzal, hogy befogadta az ország, és lehetőséget biztosított neki egy új életre. Egy menekülttáborban dolgozik tolmácsként, és a könyvben számos kisebb történetet mesél ott szerzett tapasztalatairól, ezek kurzívval szedve ágyazódnak a fő szövegbe. Ezeknek a történeteknek szinte soha nincs jó végük. Az emberek a háború, az elnyomás elől menekülnek, mélységesen traumatizáltak, és vagy nem tudnak, vagy nem is akarnak beilleszkedni, átvenni az új ország szokásait. A narrátor figyeli ezeket a történeteket, és közben reflektál a saját helyzetére is: „pingpongozom a nyelvekkel, a kultúrákkal, az idegenséggel. […] Elfogadom az emigráns lét kegyelmi állapotát. Megszerzett rugalmasságomat az újonnan érkezők rendelkezésére bocsátom. Harcedzett veretán vagyok, testem minden egyes sérült sejtjében benne él a tapasztalati lépéselőny” (155).

(Fordította Vályi Horváth Erika. Anima, Pozsony, 2018, 156 oldal, 2400 Ft)