A kolónia a kisváros legrondább helye. A házak lerobbant skatulyák, sose voltak átkötve rózsaszín szalaggal és sose volt bennük CSODÁS MEGLEPETÉS. Akár hetente le lehetne őket mázolni, akkor is szomorúnak és koszosnak tűnnének. Két év múlva lebontják őket és Iva is a lakótelepen fog lakni, mint a hivalkodó Šoproňová.
– Nekünk van zuhanyunk – ha!
Az utcácskákban kisfiúk röpködnek biciklijükön és csengetnek, akár a tűzoltók, meg kiabálnak:
– Gyufa! Gyufa!
Iva nem vesz róluk tudomást. Büszkén lengeti kockás ruháját oly módon, hogy sovány popsiján ide-oda csapódjék.
– Gyufa! – A lábai előtt nyolcasokat írnak. Iva hátraveti a varkocsát és belép a kapun. Odabent sötétség és levegő, akár egy poshadt krumplisládában.
– Egy kettő, három – számolja a lépcsőket. Egy éjjeliszekrény áll ott, lakatra zárva. A háziúr a Keresztény Család példányait őrzi benne, de elzár ő mindent: a padlást meg az asszonyt is.
Aztán jön tizennyolc lépcső a padlásig. Iva biztonságosan halad rajtuk felfelé, csak szórakozásból számolja őket. A számolást mindennél jobban szereti. Négy meg négy az nyolc. Hat meg hat az tizenkettő. Veszünk két egyforma számot, összeadjuk, és az eredmény valami egészen új. Ez az alkímia elvarázsolta. „Tizenkettő meg tizenkettő az huszonnégy.” Mérgelődik, ha a tancsi almákkal próbálja szemléltetni. Az alma csak alma, almákat számolni a butáknak való. De a számok gyönyörűek. Sokkal szórakoztatóbb, mint a színes üvegeket zörgető szemléltetőeszköz.
– Kettő, négy, hat – ezek az átugorni való lépcsők. Iva nem tud hosszabbat lépni. De a számok közt tud hármasával, négyesével, sőt százhúszasával is rohanni. Ha akarja, olyan hosszú lábat növeszt, mint Dlhý, felszalad a toronyba és még csak ki se fullad. Átugorja a 8 847 méteres Mont Everestet is.
A padláson a lépcsőkkel szemben szekrény áll. Ajtó helyett tükör van rajta, Iva úgy tűnik fel benne, akár a vízi manó a színházban. Először a varkocs, aztán a szemek, a vállak ünneplő kockásban, végül a sárga fűzős cipő. Minden lépésnél gyönyörűen cikkan. Mama megvasaltatta a sarkát – cik, cik –, hogy ne nyűje el olyan hamar.
Iva lábujjhegyre állt a tükör előtt. Így is alacsony, valódi Gyufaszál. Mindenki ezt kiabálja utána, csak a fura Anna Golombová súgta oda neki szerelmesen „Te vagy az én galamboktól kapott Hamupipőke-mogyorócskám. Az első mogyoróban rózsaszín, a másodikban fehér, a harmadikban csillagfény-csillagos.”
Iva nézegeti magát a tükörben, keresi a csillagfény-csillagot. Keresi csontos arcában, a gombjaiban, amelyeket mama a régi télikabátról fejtett le, a bokájára csúszó harisnyáiban.
Szeretetteljesen mosolyog magára, szájából előbukkan a lyuk. Pont legelöl esett ki két foga.
– Csillagfény-csillagos – mondja hosszú kockás ruhájának –, eljönne velem maratont futni?
– Elmennék, ó! – mondja a csillag, és megcsippenti kockás szoknyája szélét. – Ó! – mondják a királykisasszonyok. – Maraton! – mondja Anna Golombová. A maraton sokszínű zászlókkal szegett hosszú út. Királyok és filmszínészek sétálnak arra, hajlonganak és tatárul beszélnek. Iva is arra indul. Hajlongani fog és megszámol minden zászlót. Három, hat, kilenc, tizenkettő.
A lakásuk felől az ikrek kiabálása hallatszik, a mama érdes hangja és egy vékony idegen. Iva fülel, az a hang Zemankáé.
– De amikor én úgy félek – siránkozik. A mosodában dolgozik mamával, de úgy néz ki, mintha csak felnőtt-álöltözetben volna. Olyan aprócska ateste, haja szalaggal átkötve, egy kövér kislánya és egy kövér kisfia van, kisebbek az ikreknél. A kisfiú a múlt héten fölült, és Zemanka annyit mesélt róla, mintha senki más a világon nem volna képes felülni.
– Bolond lennél! – kiáltja mama. – Évente egy fattyút. Ha elmondod a bizottságnak, ajn-cvaj segítenek.
–Az ajn-cvaj németül egy-kettő.
Minden nyelven ugyanúgy írják a számokat, de másképpen ejtik. Őrülten érdekes. Az is érdekes, amiről a mama beszél Zemankával, csak kissé félelmetes. Zemanka megint „úgy” maradt. Most a mínuszkákról beszélgetnek. A negatív számokról. A nullától balra esőkkel. A nulla semmi. Jobbra van az egy, balra – az űr irányában – a mínuszkák hosszú, halvány sora setétlik. Mínusz egy, mínusz kettő. Számok, amelyek léteznek és mégsem, titokzatos számok – álmok.
Ivának van mínusz húsz műanyag babája, amely meleg és puha és amibe ugyanúgy bele lehet harapni, mint a kisöccse nagylábujjába. Minden mínusz babának igazi haj van a fején és apró kék virágocskákkal telehintett szilonruhácskája. Anna Golombovának van ilyen babája. Csak éppen pluszban. Monikának hívják. Monika fennkölt, Anna szintén fennkölt. Az apja zeneszerző. Egyáltalán nem jár munkába, csak ül és pittyeg a zongorán, és még az újságba is berakták. Anna rögtön jön és mutatja a pirossal aláhúzott nevét.
– Nézd csak! – dugja Iva orra alá a papírt, álla kihegyesedik a büszkeségtől. Máskülönben Anna szuper. Jól tud röhögni és akármikor kigondol valami szórakoztatót. A tancsit is úgy fel tudja bosszantani, hogy az veri az asztalt a vonalzóval. Semmi baja se eshet, mert a mamája a szülői szövetség elnöke. Ha a tancsi panaszkodik, Golombová asszony finoman mosolyog:
– Anna olyan ideges, elvtársnő. Legyen vele türelmes! – és meghívja a tancsit magukhoz.
A Golombék lakása gazdagságtól csillog. mindenhol szőnyegek, még az előszobában is, de még a fürdőszobában is van habszőnyeg-szerűség. És van zenélő órájuk, és csipkehölgyikék a szekreterben és csupasz hölgy, aki koszorút tart a feje fölé és Múzsának hívják.
Iva megemlítette a mama előtt és mama elkomorodott:
– Micsoda erkölcstelenség!
Erkölcstelenség, de aranyból, gondolta Iva. És egy szóval se nyikkant meg a Golombovék hálójának falán lógó képről. Anna egyszer megmutatta a nyitott ajtón át, mert a hálóba nem volt szabad bemenniük.
– Behordjátok a koszt – mondta Golombová asszony, de Iva tudta, hogy ez csak kifogás. A kép miatt nem mehettek be. Az ágyak fölött lógott, ott, ahol otthon náluk Krisztus volt a báránykákkal. Viera néninek is olyan van, Zemankának bárányai, a nagymamának Szentséges Szűz lóg a falán, és a doktoréknál egy szép kép, amelyen Jézus a vízen jár. Minden rendes embernek illedelmes képe van. Csak Golombéknál lóg ott pucér nő. Egészen le van vetkőzve és MINDENT látni rajta.
– Apád is jár ide? – kérdezte meg Annától, Anna meg hátracsapta a fejét:
– Nincs ezen semmi rendkívüli. Ez művészet –, de kacsintott, és Iva tudta, hogy csak megjátssza magát. Szép kis művészet!
Golomb úr pötyögése is művészet. Iva néha hallja a szobájából. Golomb úrnak külön szobája van, csak magának. Oda tényleg nem volt szabad belépniük. Anna mesélte, hogy tele van arany koszorúkkal meg egy akkora zongora áll benne, mint a rét. Hogy abban a szobában imponál. Iva nem hitte. Arany koszorúk – hogy mit ki nem talál. A zongorát meg ismeri. Van az iskolában is, meg a doktoréknál – közönséges fogas láda.
Egy hete Anna elszaladt hozzá, átölelte Ivát és táncolni kezdett vele a lépcsőkön.
– Zsúrt fogok tartani! Zsúrt fogok tartani, és te is eljöhetsz!
Ivának fogalma sem volt, mi az a ZSÚR. Talán szőrmebunda. Talán csíkos sapka. Anna fura volt, irtóra szeretett új göncökbe bújni. Tele volt velük a szekrénye. Ha néha Golomb asszony elment valahová, kiráncigálta őket a szekrényből és jelmezbált rendeztek a tükör előtt, az elég szórakoztató volt. Főleg amikor előszedték Marika tűsarkú cipőit és Marika krémjeit. Krémezték magukat és szórták magukra a kölnit, pirosra festették az arcukat és a szájukat, aztán fél órát tartott, mire szappannal lesúrolták magukról a fürdőszobában. Amikor Iva hazaért, mama mindjárt az ajtóban lekent neki egyet:
– Majd adok én neked, majmot csinálni magadból!
A zsúrral elmehetett még Koláriková, Baginová és Vojto Duda. Iva csodálkozott, hogy Anna fiút is hív, amikor annyi lány törte magát, hogy meghívja. De Anna azt mondta, hogy Dudát meg kell hívnia, anyja parancsa, mert Duda apja valami nagykutya a járáson. Iva attól kezdve szánakozva nézett a vékonydongájú Dudára. nagykutya – az valami olyasmi lehet, mint a VIGYÁZZ! A KUTYA HARAP felirat a kapukon a Rázusová utcában. Olyan apával kemény lehet az élet.
– Anyukám üdvözli a mamádat és kéri, hogy ő is jöjjön el – jelentette be Anna.
Iva szó szerint adta át. Akkor már tudta, hogy a zsúr nem bunda és nem főkötő, hanem ünnepség. Anna tízéves lesz.
Részlet a készülő kötetből, amely Fond na podporu umenia támogatásának köszönhetően fog megjelenni.
Jaroslava Blažková (1933–2017)
A morvaországi Velké Meziříčíben született 1933. november 15-én. Középiskolai tanulmányait Prágában kezdte el, majd Pozsonyban érettségizett. 1954-ben diplomázott a Comenius Egyetem filozófia szakán. Ezt követően újságíróként kezdett el dolgozni és írással is foglalkozott. Az 1960-as évek elején a Mladá tvorba ifjúsági irodalmi újság szerkesztője volt. Novellái jelentek meg a Maldá Tvorba, a Kultúrny život és más újságokban is. Első regénye a Nylonhold 1961-ben jelent meg, magyarra Ordódy Katalin fordította. 1968-ban, Csehszlovákia szovjet megszállása után Kanadába emigrált és Torontóban telepedett le.