Hosszan tartó súlyos betegség után ma, július 25-én délután három órakor elhunyt Dobos László. Temetése 2014. július 31-én, 15:00 órakor lesz a pozsonypüspöki temetőben.
A Kossuth-díjas felvidéki magyar író, szerkesztő, kritikus Dobos Lászlót 84 éves korában érte a halál.
Dobos László
Veled megyek mindenüvé
Csábít az elérzékenyülés, az élmények sorolása, a romantikus emlékezés. Van egy öröklött szülőföldlátásunk; a mindennel, a széppel azonosított szülőföld. Mert a szülőföld azonosul és azonosítható. Hessegetem magamtól, mégis elém totyog egy kisiskolás és mondja: „Szülőföldem szép határa, meglátlak e valahára / Ahol járok, ahol élek, mindenütt csak feléd nézek…”
Ma már többről van szó. A szülőföld, szerteágazó utak: táj, történelem, ember, kenyér, magához ölelő, világba kényszerítő; arca annyi, ahány az élet napja, annyi, ahány emberi érintés a bölcsőtől a férfikor határáig. Bodrogköz, szülőföldem. Ember, föld, vizek. Folyó határai: a Tisza, Latorca, Bodrog. Tekinthető szigetnek is a Bodrogköz, három folyó szigetének. Országhatár választja ketté. A Felső-Bodrogköz, Csehszlovákia.
Magamban keresem a szülőföld-beszéd kiváltó okait.
A világ: nagy önmagával van elfoglalva, a politika és ideológia erővonalait közvetítő lapok a földkerekség veszélyeztetettségét fogalmazzák egyre drámaiabban. Az emberiség veszélyhelyzetben él, az atombomba mindnyájunkat életveszélybe sodort.
Az emberiség lét-gondjában a szülőföld-kép, a szülőföld-érzés madár reppenése csupán, megszelídített emberi nézés.
A szülőföld-érzés másik árnyékolója az anyagi civilizáció, az anyagi lét felerősödött szerepe, a jólét ténye és akarása, a komfort. A nincs és van. A mennyi? A miből mennyit? A legyen. Tehát a hangsúlyozott jelen, a mai nap, s a szemmel is belátható közeljövő érdekében való szükséges cselekvés.
Szülőföld-árnyékoló a létküzdelem, az anyagi és egzisztenciális folytonosság biztosítása első- és másodíziglen: biztosítani a magam életét, de megágyazni utódaim érvényesülését is. Két nemzedék élethosszában gondolkodunk, s szinte mindent megteszünk annak érdekében, hogy gyermekeink élete egzisztenciálisan ne alacsonyabb, hanem a magunkénál magasabb szinten folytatódjék.
S a nosztalgiahullám; itt is keresem a szülőföld-beszéd kiváltó okait. E hullám érintett területei: a közelmúlt történelem, a századforduló, a 20-as és 30-as évek, az 50-es évek, a zene, az öltözködés, a használati tárgyak. Valami ezekből hozzánk is átkerült, de a szülőföld-érzést szinte figyelmen kívül hagyta.
S mégis.
A világ nagy területein a kényszerhelyzetek törvénye érvényesül, gazdasági, politikai, stratégiai döntések meghozatalában sok a külső kényszerítő erő. Sok minden ránk kényszerül, első látásra úgy tűnik, hogy ez az állam gondja, valójában a társadalom hajszálcsövein a kényszerhelyzetek nyomása „lecsorog” a közösségek és az egyéni élet pázsitjaira is. S a kényszerhelyzetek lélektani hatása: az ember apró kis gondolatlépésekkel hátrál életének valós területeire. A reáliákhoz, a földrajzi, történelmi, érzelmi reáliákhoz, a már megtett utakhoz, a forráshoz, életének forrásvidékeihez. A veszélyhelyzetek sajátos önvédelmi mozdulata ez.
A szülőföld kérdez.
Micsoda ok vagy kényszer az, ami ilyen kérdést állít az emberek elé ma ? Veszélyhelyzetbe került volna a szülőföld is? Ez a kérdés szárad a számra.
Melyik arcát idézzem Bodrogköznek?
Csábít a gyermekévek színe, ez a legszebb Bodrogköz. És a legkisebb is. S melyik idejét? Gyermekkorom elején anyám áll, előtte nagyapám, s annak ősei — úgy mondták, telkes jobbágyok voltak. Így tapogathatnék visszafelé, egészen a honfoglalásig.
Tulajdonképpen milyen az én szülőföld-ismeretem? S ez által emberi-nemzeti önismeretem? Bodrogköz, szülőföldem, serkent-e folytonos önvizsgálatra? Ezer év történelem, az idő mélye. A kérdés az, mennyit tudok kisajátítani, magamévá tenni e föld idejéből? Magamévá tudom-e tenni, s a világ elé mutatni a tájat, az embereket, sorsukat, nyelvüket?
A Felső-Bodrogköz falvainak története szinte kivétel nélkül az Árpád-korig vezethető vissza.
A Bodrogköz vizenyős mélyedés, századok folyamán a folyók töltötték fel fokozatosan. A folyók szeszélyes, kiszámíthatatlan kanyarok sokaságát vágták. Alacsony fekvésű helyeken a Tisza mellékágakat bocsátott magából. Ilyen „mellékfolyók” a Karcsa és a Tice. Tárkánytól Tokajig a Karcsa vízi út volt, máramarosi sót szállítottak rajta — szabályozására I. Rákóczi György belga és velencei mérnökökkel terveket készíttetett, a munkára azonban nem került sor —, a múlt század végére fokozatosan eliszaposodtak.
Az Árpád-kortól kezdődően legendák maradtak fenn a bodrogközi vízi világ hal-bőségéről. Már Anonymus is tudja: „A Tiszában több volt a hal, mint a víz”.
Vonzó a vízi világ, mitizálható is. Történész, költő, néprajzos, szociográfus előbb a szépet mondja Bodrogközről. Pedig a táj az árvizek történelme is, a pusztításé, a félelemé, a rettegéseké, az örök küzdelemé… A nagy árvizek sora, akárha vesztett csaták éveit sorolnám: 1861, 1862, 1888, 1924… A Tisza, a Bodrog és a Latorca világpusztításai, emlékeztető rémlátomások…
Én még láttam a temérdek nádasokat, lápokat, ereket, ingoványokat, zsombékosokat, a tavaszi vizeket. Egy negyvenes évek eleji földrajzkönyv még mocsárként tárgyalja a Bodrogközt. Alig volt esztendő, hogy ne gyötört volna a malária — a Bodrogköz réme —, a láz és hideglelés. Az orvos magyarázata: mocsári betegség, szúnyogok okozzák.
A múlt század közepi folyószabályozás bodrogközi időválasztó, így számítják a vizek korát is: a honfoglalástól az ármentesítésig, és onnan napjainkig. Az első félezer évet bizonyító földtörténeti adatok hézagosak, annyi viszont ismeretes, hogy a honfoglalástól a XIX. század közepéig a Bodrogköz természeti viszonyai alig változtak, szinte azonosak voltak. Majd nyolc évszázad természeti mozdulatlansága: a víz nyolcszáz éves uralma.
A vizek szabályozása európai hírű és méretű munka. Mondják második honfoglalásnak, hasonlítják a szűzföldek meghódításához. 1846-ban Leleszen megalakult a Bodrogközi Tiszaszabályzó Társulat. Az év szeptemberében Széchényi István kapavágásával a szabolcsi Tiszadob határában indult meg a hatalmas méretű munka. A szabadságharc idején lelassult, s csak a kiegyezés éveiben vett újfent kívánatos lendületet. A Bodrogközi Tiszaszabályzó Társulat monographiája 1890-ben ezeket jegyzi: „Csap és Tokaj között kiásott 33 darab átvágás által a Tisza folyónak 171 kilométer hosszú eredeti pályája 84 kilométerrel lett megrövidítve”. A csatornákból kiásott föld 1,6 millió köbméter. Óriási mennyiség — s mindez emberi erő: kezek, lábak, izmok, s kezdetleges szerszámok: ásó, talicska eredménye.
A Latorca Felső-Bodrogköz folyó-ragadozója, éjszakáról reggelre képes volt tengerré változtatni nagy kiterjedésű árterületét. Töltésének építése sokáig húzódott, főbb állomásai: 1915, 1941 —44. Bal parti töltésének megépítése szintén hatalmas munka volt: 1950-ben kezdték és 1959—60-ban fejeződött be. De ez már a vízszabályozás új kora: „megegyenesítették” a Latorca folyását, vízelvezető és öntöző csatornák rendszerét építették meg, feltörték a hatalmas ártéri legelőket, a Felső-Bodrogközt bekapcsolták egy nagyobb területi egység, a kelet-szlovákiai síkság vízrendezésébe.
A vizek: Felső-Bodrogköz érrendszere, a víz jelentését itt az élethez mérték, s így van ez ma is. A folyószabályozásoknak és vízelvezetéseknek van egy járulékos gondja: a talajvíz, a mindenkori talajvízszint. Ha alacsony a folyók vize, szárazság van, öntözni kell, ha a Vihorlát lejtőiről sok víz gyűl az Ung, Laborc, Ondava, Latorca, Bodrog és Tisza medrében, Felső-Bodrogköz valamikori lapályosain víztükör csillog. Ma is.
A természet ismétli önmagát.
Az elmúlt harminc év küzdelmeinek Felső-Bodrogközben ez a tárgya: szinten tartani a vizet, annyi legyen csak belőle, amennyi szükséges, a sok víz baj, a kevés úgyszintén. Emberhez alkalmassá kell tenni a vizet, ne úr legyen, hanem társ, segítőtárs. Ez esetben is érvényes a valamit a valamiért, mert az emberi beavatkozás arányában változik Bodrogköz természet-arca is. Mindennek ára van, a valamikori érintetlen vízi világ, a vadbőség lassan már csak legenda.
Volt egyszer egy érintetlen őstermészet, vízi világ, vadbőség, madárparadicsom: a természet bőségének legendája. Mára ez már foltokká zsugorodott, a Tajba-mocsár, a Battyányi-erdő, az Ördöngős-tó, a töltések közé szorított hullámterek: legendára emlékeztetők.
Számok hosszú sora: mögötte munka, küzdelem, emberek. Több mint száz év: szakadatlan védekezés, készenlét. Az egyiptomi fáraók piramisait sem emelhették több munkával. Sajnos, az építők, a szervezők neve krónikák lapjain porosodik, vagy talán ott sem. A Felső-Bodrogköz falvaiban hiába keresem emlékművét, emlékeztető tábláját az ármentesítőknek. Nincs. A természettel vívott nagy háború katonáival szemben a bodrogközi utókor hálátlan. Pedig ez is történelmünk — a küzdelem történelme.
A szülőföld ezt is kérdezi tőlem, tőlünk, miért nincs a Felső-Bodrogköznek küzdelmei és történelmi rangjához méltó tájmúzeuma? Tájháza? Tájházai?
A vizek által a Bodrogköz zárt tájegység volt: földrajzilag viszonylag zártak voltak az egyes települések is, külső kapcsolat teremtésére, fenntartására aránylag kevés lehetőség nyílott. Az őszi esőzések beálltával az alacsonyan fekvő falvak egy része csak lovon volt megközelíthető. Földutak, őszi, tavaszi sártengerek, sötéttel takarózó falvak — egészen az ötvenes évek elejéig. Meghökkentő ellentmondás, e sokszázados zártság ellenére aránytalanul szegényes Felső-Bodrogköz népművészeti hagyománya. Van szóbeli népkultúra, valami, de az távolról sem arányos az idővel és századok fentebb rajzolt létformájával. A paraszti folklór utolsó jele itt a szövés, a szövésminta, a lakodalmas kendő, de színpompával, fantáziával az sem dicsekedhet.
A bodrogközi falvak történetének és fejlődésének egyik meghatározója: nem tudtak terjeszkedni. Előbb a víz miatt, később, a föld növekvő értéke miatt. A népszaporulat nőtt, viszont a községek belterülete 1945-ig alig, vagy egyáltalán nem változott. Kevés kivételtől eltekintve az egyes telekhatárok egyeztek a száz év előttiekkel. Bodrogközben is nyomon követhető a folyamat: a nemzedéki-vérségi alapon szerveződő nagycsalád felbomlik, s átadja helyét a kisebb családi munkaszervezetnek. Ez az átalakulás Bodrogközben jóval lassúbb volt, mint másutt, mozgásiránya azonban lényegében azonos a paraszti világ átformálásával. Ennek következtében sajátos képződmény jött létre a Bodrogköz egyes falvaiban: a több házas udvar, ahol három, öt család is zsúfolódik egy belhelyen. Kisgéres klasszikusan bizonyítja ezt.
Bodrogköznek sok „híressége” van: mocsár, kolera, malária. Hírhedtté tette a kivándorlás is. Ismert tény, hogy a múlt század végétől az első világháborúig ötvenmillió ember hagyta el Európát. Ez is járvány, a kivándorlás embervesztesége felért a pestis vagy a kolera középkori pusztításaival.
A monarchiabeli Magyarország kivándorlási statisztikája pontosan jelzi az érintett területeket: a mai magyar—szlovák, szovjet—román határvidéket. A kivándorlás a valamikori Sáros, Szepes, Zemplén és Abauj-Torna megyék férfilakosságát hányadolta. Főleg Észak-Amerikába mentek innen. A Bodrogköz a vármegye kivándorlási góca volt.
Az ok: a népfelesleg, a megélhetés. A magyarok a Bodrogközből Amerikába vándoroltak, Zemplén felső részéről, a terméketlen földekről meg szlovákok jöttek le azonos okok miatt. Különösen onnan mentek sokan, ahol legnagyobb volt a nagybirtok aránya. Leleszről 1903-ig a lakosság 60 százaléka vándorolt ki.
Ma sem tudni pontosan, mennyien mentek el a Bodrogközből. Ezrek. S mit hozott Amerika? Elsősorban pénzt. Bádogtetős házakat. S a visszavándorlók? Hiába járták a világot, lényeges változást nem hoztak. A kivándorlás és visszavándorlók történelmi-társadalmi jelentése: felgyorsították a hagyományos bodrogközi életmód bomlását. Azáltal is, hogy a kivándorlás és visszavándorlás csatornája lett a szektáknak. Szociológusok kimutatták, hogy a szekták ténykedési területe egybeesik a ki- és visszavándorlás nyomorterületeivel. Nagyrészt ez Felső-Bodrogközre is érvényes. A szekták — elsősorban a jehovisták — bázisát itt is a szegény, zsúfolt falvak protestánsai adják. A protestantizmus szektákra bomlásának történelmi folyamata a Bodrogköz mikrovilágában is kimutatható.
Bodrogköz történelme egyszerre szép és embert próbáló, nyugtalan, a honfoglalástól kezdődőn telve örvényekkel. Tele van meghatározó változások sorával. S mi lehet itt az embernek rendelt gond?
Megmaradni, fennmaradni s a küzdelemben is emelkedni. Megmaradni a vizek pusztítása ellen, a zsarnokság ellen, a kényszer ellen, a háborúk ellen, az üldözések ellen, megmaradni sokféle fordulat örvényében. Megmaradni főtartással, megmaradni meghajlással, megmaradni alkalmazkodással, megmaradni küzdelemmel.
Királyhelmec a Felső-Bodrogköz szíve. E kisváros sokáig történelemhordozó. Históriája magában foglalja, jellemzi vagy érinti környékének történelmét is. íme, az idő változó arca: a régebbi múltból két pecsétje is van, egy XVI. és egy XIX. századi. Az első felirata: Sigillum Hospitum De Helmecz 1561 (A helmeci vendégnépek pecsétje 1561). Dísze a szőlővessző, a későbbi körpecsété is ez, csizmás szőlősgazda és szőlőfürt. A bor, a szőlő, a vendégség itt szinte egyidős az emlékezettel.
Helmecet eléri a tatárdúlás: határa a XVI. századtól adománybirtok, földesurai lesznek. A Kis-hegy emelkedőjére 1414-ben várat kezdenek építeni, amit 1548-ban Zemplén-vármegye mint „rablófészket” leromboltat. A birtokosok sora: Báthori, Nyári István, Lórántffy Zsuzsanna, a Rákócziak, majd a Leleszi Prépostság. A középkor itt is a nagybirtoké, perlekedő, császárszolga, lázadó, összeesküvő nagyuraké. Rákóczi felszabadító fejedelem, de itt ő is csak birtokló.
1709: Helmecen és környékén a fekete halál, a pestis pusztít.
1792: Ismét ragályos betegség dühöng.
1827: éhínség pusztít.
1831: a dél-zempléni koleralázadás éve, 19 ezren esnek áldozatul, a lázadók vezetőit — száz embert — elrettentésül felkoncolják.
Petőfi járt itt 1847-ben.
Helmeci, bodrogközi önkéntesek a sátoraljaújhelyi 2. zászlóaljban harcoltak a szabadságharc idején.
Az első világháborúban 49 ember veszett oda.
Nemzetőrség szerveződik, a Magyar Tanácsköztársaság hónapjaiban megalakul a direktórium. Tagjai: dr. Székely Károly elnök, dr. Arnstein József, Denkó János, Gút Ernő, Hadházi Imre… És még sokan. Talán ez az első nagy összhang természet, föld és ember között. íme, a forradalmi lehetőség kiszabadulni a történelmi kényszerek állapotából. Elfojtják. Helmecre bevonulnak a Tanácsköztársaság alakulatai, utánuk román csapatok, majd csehszlovák katonák jönnek. A Felső-Bodrogköz Csehszlovákiához kerül, a direktórium tagjait elfogják, és Terezinbe internálják. A magyar főszolgabíró helyét Moravek Antal cseh szolgabíró foglalja el. 1923-ban Hajdú István, Kovács Gábor és Margita László megalakítja a kommunista párt alapszervezetét. Ugyanez évben megnyílik a szlovák tanítási nyelvű iskola. 1926-ban hat orvos és ügyvéd tevékenykedik Helmecen, illetve a Felső-Bodrogközben. Az ügyvédek száma néhány éven belül tizenháromra nő. A gazdasági válság ide is elér: nincs munka, piac, a must ára a szódavízével azonos, felgyorsul a lakosság eladósodása. Ez már az adóhivatal s a végrehajtók világa.
A bécsi döntés értelmében a Bodrogköz 1938 novemberében teljes egészében Magyarországhoz kerül. Nagygyűlésen tiltakoznak a kommunisták, a köztársaság egysége mellett szállnak síkra. Helmecről 970 zsidót hurcoltak el 1944-ben.
Tisztelettel írom le a Felső-Bodrogköz mártírjainak nevét. Kazsimér Géza és Tutkovics István a spanyol háborúban haltak; Jakab Bertalant itthon vitte el a francia fogságban szerzett baja. Leczó Mihályt a magyar hadsereg katonái kínozták halálra. A Felső-Bodrogköz köztársaságbeli és háború alatti ellenálló gócait — Helmec, Lelesz, Szentes, Zétény, Nagykövesd, Bodrogszerdahely – kommunisták szervezték.
A második világháborúban 52 helmeci pusztult el.
1944. november 28-án Királyhelmec felszabadul.
S a háborúból megmaradt életeknek nincs idejük felocsúdni, az öröm még a szájuk széléig sem ér — lecsap a büntetés.
1948 februárja véget vet megpróbáltatásainknak. Elkezdődik a beszéd ideje. Tíz esztendeig tartó Odüsszeia, tíz évig tartó tragédia és drámaidő fejeződött be. Szinte a drámai katarzis állapota következik. Ritkán látható történelmi napsütés.
Egyes számban szeretném mondani gondolataimat, nyelvem untalan a többesre vált. S ez nemcsak szemérem vagy önérzet dolga. A kollektivitás az ötvenes évek meghatározó élménye és létformája. Ebben benne az van a múlt — a drámai töltésű közös élmények sora —, a keserű történelem, a becsapottságok s a görcsös felismerés: együtt a rossz is elviselhetőbb. Benne van az összebúvás primitív mozdulata: az óvatosság, a félénkség, a világ bizonytalansága. A kollektivitás az idő tanulsága is, mert a közössség védelem, igazolás, több emberi biztonság.
A népi többes, a közösségi többes a kis népek létműfaja.
Ezután ismét jelentkezik egy kettős tudatú állapot: megindul a mezőgazdaság kollektivizálása. Szlovákia magyar parasztsága elsőnek mozdul a közös felé. A korábbi tíz esztendő állandó változásai, e változások tanulságai nagy szerepet játszanak a nehéz, sokszor kényszerű elhatározásokban: belépni, nem belépni? Menni, avagy várni? Korszakos dilemmát kell felfogni, megválaszolni és eldönteni órák, napok, esetleg hetek alatt ezerszer becsapott, földhöz ragadt paraszti értelmekkel. Ez is drámaidő. Anyám és apám nehéz leveleket ír. Üzengetnek és írnak, menjek, segítsek, mondjam, mi a teendő. Meggyőződéssel, de élmény és tapasztalat nélkül hajtogatom a közös egyedül üdvözítő voltát.
Ugyanezt tesszük, amikor táblásítják a parasztok százados szőlőit.
Azt tapasztalom: az élet kritikus helyzeteiben, veszélyhelyzeteiben, élet és halál dolgában a szülőföld mindig megkeres. Segítséget kér. Együttérzést, személyi jelenlétet. Visszaigazolást. Lakodalmakban az öröm visszaigazolását, halálokban a fájdalomét. De kéri a közös gondok, dilemmák, az élet közös terheinek visszaigazolását is.
A szülőföld-érzés az állandóan sugárzott jelzések visszaigazolása is.
És tovább a változások: az 1960-as területi átszervezés folytán megszüntetik Királyhelmecet, mint járást. Ezáltal közigazgatási, gazdasági, kulturális szinten már csak önmagát képviseli és jelenti. Város. Kisváros.
A hatvanas évektől kezdődőn ezt a vidéket is eléri a demográfiai robbanás, elkezdődik a városba áramlás… Felső-Bodrogköz történelmében nincs állandóság, lakói folytonos változások részesei.
Apám, anyám, család-rokonságom, a Felső-Bodrogköz népközössége ebben a közegben élt. Ezt örökölték, ezt adták tovább. Emberi magatartásukban jelen van a bizonytalanság, az óvatosság, a védekezés, az önvédelem mozdulata, a félelem az eljövendő változásoktól: ha veszély jön, meghúzódva túlélni a rosszat, megmaradni, ha rossz is az élet. Így inkább csak visszafelé mondani azt, ami már elmúlt, és nem ütni vissza. Gyermek- és ifjúkoromban ezt szívtam magamba, s mindez tudatosult bennem. Nem akarom ismételni elődeim történelmi tehetetlenségét. És utánozni sem. A meghúzódás, a jobb időben való reménykedés, a megtartó tétlenség számomra idegen. Mindennek az ellenkezőjét kívánom magamban kialakítani: a szükséges emberi aktivitás és ésszerű cselekvés készségét és képességét.
Megáldott avagy megátkozott-e engem szülőföldem egy ilyen életrajzzal?
Adtál gyermekkort, ennek partjai komorak; amit tenni kell, minden kötelesség:
az iskola, a kapa, a gereblye; kárpótlás talán a szabadság, mert a mező szabad, a dinnyeföld, a legelő, a szőlőhegy; megismertetted velem a nincstelenséget, az istállóban sokszor melegebb volt, mint a házban; betűre a reformátusok iskolájában tanítottak; itt ismertem meg az emberek feje fölé növő hatalmat: bírót, csendőrt, jegyzőt, papokat, a 38-ban bevonuló magyar katonákat; a veszélyhelyzetekben zsúfolásig telt templomot, a szűk határú református nézést, s azontúl a máshitűeket; itt tör fel bennem először az igazodás szándéka; mit tiszteljek és miért? Ki a követendő? Korai gyermekkorom vajon egyidős volt-e az akkori idővel — kérdezem magamtól gyakran. Nem volt-e rajtam koravénség, avagy mindenre csodálkozó naivság?
Ezután a katonák ideje: apámat parancsolták országot gyarapítani Erdélybe, Jugoszláviába, majd a szovjetországba. Parancs. Búcsúk, világot csapkodó nóták és — bukás. Győzelmet csak nótákban éltek. Bakaföldrajz, bakaemlékezet. Történelmi bakasors: felhasznált emberek, ígéretek, ígéretföld — halálok vagy összeroppanások.
Kamaszként éltem meg a háborús halálhíreket: a szökevény és fogolyarcokat, a hazatéréseket, a kapituláns közkatonát, akik váltig mondják, ismétlik egyetlen hősiességüket — megmenekülésüket. Ezután a győztesek jöttek, harcot vállalt partizánok, s velük együtt a táborokból hazatántorgott zsidók, majd tétova, új hazát kereső áttelepültek s az utolsó hullámmal a háború vámszedői: felelősségre vonás elől, más országból menekülők, hazát cserélt hazudozók, átutazók, sokan, sokan.
Ezután elvetettél magadtól szülőföldem, Magyarországra mentem iskolába.
Öt év múltán visszajöttem. Visszafogadtál, helyet adtál. Kenyeret. Reményt. Február után lassú örvényléssel az élet felszínére vetettél. Ekkor mentem el tőled.
Mentünk és nem mutatta senki az utat, mentünk a városok és az iskolák irányába. Nem volt tanácsadó patrónusunk. A magam nemzedékét nem irányították, nem tették sínre, befolyásos szülői kezek nem vasalták meg előtte az utat. Önerőnkből kapaszkodtunk. Apánk, anyánk nem volt felettünk álló műveltség, inkább megrémített óvatosság. Az anyai simogatás nem bátorító elbocsátás, hanem magához ölelő féltés.
Így mentünk el otthonról, a szülőföldről. Tanulni. Azzal az ígérettel búcsúztunk, hogy visszajövünk — műveltséggel. Évszázadokon át beidegzett életmintákat gondoltunk ösztönösen utánozni, a szegényfiú-pap, a szegényfiú-tanító legendává beszélt példáit, akik iskolát járván hazatértek. Alig is ismertünk másmilyen életutakat: szülőföldtől a szülőföldig. Ilyennek mondták és énekelték a katonákat, így beszélték az amerikánusokat, akik messzire mentek, azokat sokáig várták haza.
Szülőföld — haza, az érzések így határolták be a világot.
A háború után mi voltunk az első nemzedék, aki a gyermekkor határán elment otthonról, s nagy részünk azóta sem tért haza. Elszármaztunk. Az ismertből az ismeretlenbe szakadtunk, kiléptünk egy bejárt körből, mikorra iskolai műveltségünkre ébredtünk, már részesei voltunk egy óriási méretű sodródásnak: a faluból a városba, a kisvárosból a nagyobb városba, a nagyvárosból a még nagyobba… Munkahely, tisztségek, az ígéretesebb érvényesülés irányába. S azóta is egyik hullám a másikat követi ezen az úton. A csehszlovákiai magyarságnak a háború után ez meghatározó mozgásiránya, alapjában e mozgásirány behatárolja szellemi életünk kialakulását is. A szülőföld-szülőföld életutak mellett a szü-lőföld-világ lesz a másik megjárt út. S ma ez már nemcsak egyéni, hanem tömegélmény. Kettős forrású élet, kettős tudatú állapot: szülőföld, a világélmény, ez a kettősség jellemzi irodalmunk élményforrásait is, s tükrözi tartalmi-formai irányulásait is.
A csehszlovákiai magyar kultúra irodalomközpontú, viszont irodalmunk erősen szülőföld ihletésű, szülőföld indíttatású, szülőföld telítésű. Szellemi életünk, irodalmunk állandó tétele a hovatartozás érzése, a hovatartozás-tudat. Rám is vonatkozik ez. Könyveim alakjainak nagy része sorstörténelem kifejezője. Sorsok, az idő és a társadalmi történés összefüggéseiben: sorsok, amelyek kifejezik a történelem pillanatidejét; sorsok, amelyek magatartások hordozói. Úgy érzem, számomra a hazatörténelem, szülőföld történelem is. Valamikor fellengzős „nagytémákkal” kezdtem az írást, rájöttem, a közelit, a legközelebbit kell előbb elmondanom, emberi létem, emberi nevelésem közegét kell a világ elé emelnem, mert minden kis életben ott van a világ nagysága, bűne, gyarlósága, s ereje is. A mi életünkben is jelen a nagy irodalmi műveket éltető erő.
Ezt próbálom.
És ösztönösen is az élet perifériájáról közelítek, ezért írtam meg a „parasztvárosi” suszterokat, zsidókat, a börtönőrt, katonákat, csendőröket, csempészeket, tanítót, papot, parasztokat, hadiözvegyeket, orvost és sokakat még közegem életrajzából…
Anyám: „Ha anyám jut eszembe, a végtelen időre kell gondolnom. Volt egy varázsszava: majd. Ha nem volt kenyér a háznál, így vigasztalt: holnap majd lesz. Ha a frontról késett a tábori lap, azt mondta: holnap majd megjön. Ha lázban fetrengett valamelyik gyerek: holnap majd jobban lesz.
Így mérkőzött az idővel, nyíltan sohasem fordult vele szembe: háttal állt az időnek. Majd — ezzel az egyetlen szóval a mindennapi életet hódította el az időtől. Naiv reménnyel. A „majd” a holnapot jelentette, de jelenthette az örök időt is, az örök védtelenséget, az állatias vak hitet az ártatlanság győzelmében. Majd — jelenthette az élet mindennapi lehetőségét — a lehetetlent is. Jelentette a napok, az év, az élet szükséges ritmusának felbomlását, az időszámítás felbomlását, emberi mivoltának kihullását az idő forgásából…”
Ellenpontja vagyok anyám időszámításának.
Apám: „Egyszerre hány élet morzsolódott benned, apám? Ezt szerettem volna megtudni tőled, és azt is, hogy hányszor hal meg az ember, amíg az élet engedelmességgé, alázattá csendesül lelkében. A végsőn kívül hány halála van az embernek, apám? Ezt sem mondtad el, kit okoljak ezért? Téged? A beszédes idő rövidségét? Vagy magamat?… Azt vártam, elmondod nekem az életed, és én veled megyek mindenüvé. Nem utánad, hanem veled. Nem ismételni akartam az életed, hanem tudni, nehogy a földre törő engedelmesség útját járjam még egyszer…”
Ellenpontja vagyok apám gondolkodásának.
Lehetek ellenpontja a szülőföldnek is.
Valahányszor otthon vagyok, gyermek-és ifjúkorom arcait keresem, a magam nemzedékét és az idősebbekét. Apám temetésén döbbentem rá, hogy az ő paraszti nemzedéke már csak foszlányokban van jelen. Apám virrasztójában nagyrészt megözvegyült öreg parasztasszonyok énekeltek. Az a parasztvilág, amely valaha a törzsét jelentette a bodrogközi valóságnak, már csak temetésekre jár.
Kérdezem magamtól: a szülőföld állandó, de kiegészülő, alakuló, bővülő élmény is, beleágazik más tájakba, új vidékeket társít, viszonyítási alapul szolgál, kiterjed, megnagyobbodik. Ahányszor más tájat látok — ahányszor lehetőségem van másféle ismeretforrás birtokbavételére —, annyiszor hasonlítom a szülőföldhöz, annyiszor emelem magamhoz a szülőföldemet. S minél messzebbre megy az ember, annál magasabbra kívánja emelni gyermek- és ifjúkori önmagát. Minél többet látok a világból, életből, történelemből, annál magasabbra szeretném fölmutatni valamikori önmagunkat. Dolgunk az emberi-erkölcsi magasságok felé való irányulás, s egy ponton túl, ez már nemcsak szülőföld, az apa, a család, a rokonság, hanem ama népközösség kérdése is, amelyben felnőttem, és amelynek része vagyok. S az út innen tovább ágazik.
A közelmúltban író-olvasó találkozón vettem részt Helmecen. Az est befejeztével azt mondta nekem az egyik résztvevő. Jó volt, amiket mondtál, de nem volt elég lázító, ide lázító beszéd kell, mert ami azon alul hangzik, az langyos víz. Azóta is bennem feszül ez a szó: lázítás. Ki ellen tegyem? S minek az érdekében? – kérdezem azóta többször magamtól. Eszembe jutnak a középkor vakhitű prédikátorai, akik a szentebb hit nevében beszélték szárazra szájukat, jutottak börtönökbe, vagy szenvedtek máglyahalált. Minden kornak, minden nagy és kis közösség életének megvan a konkrétsága: mai életünknek is.
Indulataink, fűtött gondolataink elejére én ajánlanék egy más tartalmú kulcsszót,
Konkrétság.
A napok gondjainak és problémáinak hordalékát – mielőtt a lázítás csábító és kockázatos útjára lépnék – lefordítani a konkrétság nyelvére. Leföldelni önmagunkat. A kisebbségi lét sérelem-érzékeny társadalmi terep: azzá teszi veszélyeztetettség-érzése, a kisebbségi térfélen kialakult önvédelmi reflexek, a vélt és jogos sérelmek, a szükséges megoldások elhúzódása, a többségi nemzettől való viszonylagos elmaradás tényei, az integrálódás egyoldalúságai, az önmagunk sorsába való beleszólás hiányérzete stb. A magam tapasztalta szerint a nemzetiségi élet ilyen magatartásformákat alakít ki: a közöny, a belenyugvás, a komfort, a minden úgyis mindegy, elvégre jól élünk, egy könnyítő kincstári optimizmus, a sérelmek szintjén való gondolkodás.
Ha objektív képet akarok életünkről, mindezt konkretizálni kell. A konkrétság, számomra, elsősorban önarcunk vizsgálatát jelenti. Az elmúlt két évtizedben nemzetiségi életünk negatív tendenciáinak okait nagyrészt önéletünk határain kívül kerestük. Viszont önmagunk nemzetiségi természetrajzával keveset foglalkoztunk. Kevésszer álltunk méterrúd alá, éppen ezért nincs önmagunkról alkotott hiteles képünk. Önvizsgálat, számomra ez is kulcsszó: folytonos nemzetiségi önvizsgálat. Mert ki ellen lázítsak, ha nemzetiségi intézményeink padsorait lassan nem tudjuk megtölteni?
Lázítás, konkrétság, önvizsgálat, s az ebből ágazó kérdések. Népi kultúránk helyzete: hagyományainkat ápoljuk csak, avagy műveljük is? Mert az ének lehet ismétlés, de teremtés is, a tánc lehet ismétlés, de teremtés is, a pedagógia lehet utánzás, de teremtés is, az írás lehet imamalom, de teremtés is.
Egyidősek vagyunk-e a mindenkori idővel? Nemzetiségi életünkben van-e elég megújulási képesség?
Nemzetiségi életünk szimbólum területe nagyrészt az irodalom, különösen a költészet. De éppúgy lehetne jelképe a pedagógia, a szociológiai gondolkodás, az ésszerű gazdasági cselekvés…
Nemzetiségi önarcképünk hitelessége érdekében nem lenne szükségünk egy ésszerűbb szemlélet kialakítására?
Van emlékszülőföld és ugyanannak mai, valós képe. Mindkettő inspirál. Nehéz batyut csaptál a hátamra, szülőföldem. Nehezet, hogy egyszerre emlékeztess magadra és a világra. Nehezet, hogy lássam arcodon az öröm vonásait, a korszakos változást, de a gond árkait is: az atomizálódó emberi viszonyokat, a szerepüket vesztett faluközösségeket, az elnéptelenedő peremfalvakat, a nemzetiségi elbizonytalanodást. Nehezet, telve földeddel, hogy húzza vállamat, feszítse ereimet, hogy ne feledjem ezer arcodat, s gyönyörű nyelvedet.
Olyan időn fáradoztam, mint február után volt: a beszéd, a kimondás, a közösségi öröm, történelmi napsütés idején.
(Nő hetilap, 1977; A szülőföld kérdez, Microgramma kiadó, Pozsony 2012)