Hogyan alkossunk képet a szegregációról, a nyomorról és a nincstelenségről anélkül, hogy azonnal spektákulum váljék belőle? Hogyan közelítsünk a szegénység kultúrájához úgy, hogy közben az érintettek ne vizuális végtermékként, passzív, egzotizált áldozatként, szenvedő alanyként legyenek exponálva, hogy ne a szegénység sablonos karikatúráit termeljük újra, további táptalajt szolgáltatva sztereotip ítélkezési mintáinknak?
Miként érjük el, hogy a hallgatásra ítéltek, a láthatatlanok, a kirekesztettek, az esélytelenek, a törtvonal alá kerültek, mindazok, akik kívül szorultak a társadalmi rend ellenőrzött alakzatain, akik nem képesek úgy termelni, fogyasztani, felhalmozni és reprodukálódni, ahogy azt az establishment elvárná, ne eldologiasított reliktumokként, vizuálisan stigmatizált (részvétünkre apelláló) látványkollekcióként jelenjenek meg? Hogy ne csupán a „hajléktalanprobléma” vagy a „romaprobléma” képként rögzített letéteményeseit lássuk bennük, fenotipikus jegyek alapján rendszerezve tovább marginalizálva a rendszer veszteseit – hanem hogy mindazok, akik felé nyitni próbálunk, partnerként maguk is aktív részesei lehessenek egy párbeszédszerűen szerveződő emancipatorikus folyamatnak, melyet az odafigyelés, a megértés és a horizont-összelvadás vágya motivál – amely láttatni enged, korrektív térként, létesítő közegként, közvetlenül megélt és szociálisan elkötelezett gyakorlatként manifesztálódik.
Két modellértékű stratégia találkozásáról van szó: két fiatal, elkötelezett művész, aki határokat sért, nem artefaktumokban és installációkban, sokkal inkább reflexív módon, sajátos kommunikációs mintarendszerben gondolkozik, egy olyan alternatív, korrektív terepet keresve, melyben elméleti reflexió, képzőművészeti praxis, formatervezés, kézművesség, szociális munka és célirányos politikai impetus egymást erősítve próbál láttatni és kitörést biztosítani egy végletekig konformizált közegből, melyben a „megoldás” igénye kimerülni látszik az államapparátus restriktív intézkedései során tapasztalható tűrni, tiltani, láthatatlanná tenni imperatívuszaiban.
A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának pincetereiben két művészi pozíció kerül dialógusba. Laczkó Juli reciklált hulladékból gyártott, hajléktalanok számára készített, formatervezett hálózsákjai, „mobilhajlékjai” (egy sajátos szociális-rehabilitációs projekt tárgyi komponensei) mellett Tomáš Rafa videófelvételeivel szembesülhetünk, melyekben a Szlovákia-szerte folyamatosan szaporodó, roma településeket körbezáró szegregációs falak („sportfalként” eufemizált betonkerítések) agresszív jelenlétét problematizálja.
A kiállítást megnyitja: Csanda Máté
Helyszín: SZNM- Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma, Pozsony, Žižkova 18.
Időpont: 2014. május 14., 18:30