A Felvidék – Horná zem című új szlovák film sajtóbemutatóját tartják Pozsonyban a Lumiére moziban (filmklub) 2014. március 13-án, csütörtökön 11 órától. A vetítést sajtótalálkozó követi.
A háború utáni időszak „szlovák–magyar sakkjátszmáját” feldolgozó film arra kívánja ráirányítani a figyelmet, hogy nincsenek egyértelmű, fekete-fehér dolgok. Egyszerű emberek történetein keresztül mutatja meg, hogyan törték derékba az életüket a hatalom birtokosai.
Rendező: Vladislava Plančíková (1985, Galánta)
Vladislava Plančíková a pozsonyi Komenský Egyetemen tanult újságírás szakon, majd tanulmányait a dokumentumfilmmel folytatta a filmművészeti főiskolán.
Fesztiválokon bemutatott filmjei: A. Kraus (2010) – Trieste Film Festival ( Eastweek Project – New Talents, Great Masters), Papa (2008) – Festival Early Melons Bratislava, és a Našiel by som cvrčka v tráve (2009) – Film Festival DOCS, Áčko Diákfilm Fesztivál – nevezés a legjobb dokumentumfilm kategóriában.
Tanulmányai során több televíziós munkában is részt vett – Ako Axa Šťastná šťastie priniesla („Deti o deťoch” dokumentumfilm-sorozat ), Ako chytať ryby („Muži o mužoch” dokumentumfilm-sorozat ), a „Cesty nádeje” publicisztikai sorozat. Civil szervezetek számára is alkotott (Úsmev ako dar, Návrat, Hodina deťom) – Anglicko-slovenská pusa, Z domova domov, Kukulienka az „Uspávanie” ciklusból (Návrat). Főképpen szociális és családi témák érdeklik.
A Felvidék – Horná zem című filmen alkotói tandemben dolgozott Terézia Mikulášovával.
Film a szeretetről, az otthonról, a jó/rossz döntésekről.
„Ez az én személyes történetem. Nagyanyám szavaival kezdődött, miszerint gyerekként Magyarországról érkezett Szlovákiába a családjával. Édesanyja, mamovka, sosem tudott itt megszokni. Állítólag a apovka (a nagymama apja) azért döntött az áttelepülés mellett, mert Magyarországon erős magyarosításnak voltak kitéve, úgy gondolta, jobb lesz a családnak Szlovákiában, az övéik között.
Mamovka nem akart jönni, éveken át sírdogált, sosem érezte itt otthon magát.
Talán azért, mert az ígért szlovák környezet helyett egy kitelepített magyar család házába költöztették őket, magyar környezetbe. Vagy azért, mert hiányzott neki a szülőföld, a táj, az otthon… Nagymama kicsi volt még, nem nagyon emlékszik semmire, és nem is érti az összefüggéseket… hogy miért, minek, hogyan… annyit tud csak, hogy az egész valamilyen összefüggésben van a szlovákiai magyarok kényszerű kitelepítésével Magyarországra, amit az itt maradt magyarok máig nem tudnak egészen megbocsátani. És bár csak emlékfoszlányai vannak szülőfalujáról, a magyarországi Tótkomlósról, hiszen az egész életét Hidaskürtön töltötte, a szíve máig visszahúzza.
Meg akartam tudni, mi történt, hiszen az iskolában nem tanultunk róla semmit. Utánaolvastam, történészekkel beszélgettem és olyan emberekkel, akiket közvetlenül érintett. Nemcsak az ide települt szlovákokkal, hanem a hatalom által akaratukon kívül kitelepített magyarokkal is. Olyan majdnem teljesen asszimilálódott szlovákokkal, akik Magyarországon maradtak, és szlovákiai magyarokkal, akiken néhányszor átlépett a határ.
Mindannyian úgy ítélték meg, hogy kétségkívül a politika az, amely megkeseríti, megnyomorítja az emberek életét és szítja a feszültséget, a gyűlöletet, a rosszat… sokan pedig csupán egyetlen szócskára várnak: BOCSÁNAT! Már régen nem a vagyonról és a Beneš-dekrétumokról szól ezeknek az embereknek az élete. Ami történt, megtörtént, le kell zárni ezt a történelemkönyvet, és továbbmenni.”