„Lengnek ágak arra-erre
mindöröktől mindörökre”
2013. szeptember 11-én hajnalban elhunyt Huszár Tibor fotóművész. Fotóiban és emlékezetünkben él tovább.
Hatvanadik születésnapján írtam, megismétlem; valamint olvashatják alant Lacza Tihamér interjúját, amely 55. születésnapja alkalmából készült:
Huszár Tibor bejárta a nagyvilágot. Kis faluból, Rétéről indult el a nagydarab fiatalember, szandálban, később egy kicsikocsiban, amelyikben egy idő után úgy lehetett „berúgni” a járgányt, akárcsak a Flinstonék gyalogjárójában… De ment megállíthatatlanul: a prágai FAMU-ról hétvégenként repülőgépet stoppolt Kassára, utazott, ahová lehetett, elment oda is, ahová senki másnak nem volt kedve. A péróban vajdának nézték, Izraelben rabbinak, spanyolnak Spanyolhonban, híres emberek portréit megörökítő művész lett Amerikában… csak idehaza nézték árulónak, amikor óriásplakátra fotózta Mečiart. Hogy kik?
Hát mi, magyarok, mármint közülünk azok, akik számára a művészet is politika. Akik nem érzékelik a kihívásokban rejlő lehetőségeket. A művészet parttalanságát és párttalanságát.
Kirekesztették. Ettől nem ő lett kevesebb, hanem a közösség – hiszen akkor már rég a lába előtt hevert a fél világ… ha nem az egész.
Kedves Tibor! Most, hatvanévesen, megkövetlek a követ vetők helyett, bár tudom, hogy nincsen rá szükséged. Művészről lepereg az átok is (hiszen a művészet már maga is az: áldott átok, cipeljük, cincáljuk, falra tapasztjuk, könyvlapokba préseljük…)
Te, aki annyiszor néztél már szembe a kaszással: ÉLJ SOKÁ ERŐBEN, FOTÓBAN, és LÁSD A VILÁGOT helyettünk is úgy, ahogy csak Te láthatod. Minden szegletében a meghökkentőt, a figyelmünket rég fel nem keltőt, a valóságot. Objektíveden át nézess továbbra is szembe önmagunkkal.
Azt mondják, mostanában Te vagy az utolsó szociofotós, doc. Mg.A Tibor Huszár Art.D… – mert ez lett a szandálos ifjúból, akinek történeteit hallgatva mindig dőlünk a nevetéstől. Nem hiszem, mert van tanítványod bőven az egyetemen, akiket látni tanítasz…
Szeretettel: Haraszti Mária
„Anyám képén a világ a ráma”
Lacza Tihamér beszélgetése Huszár Tibor fotóművésszel
– Aki Huszár Tibor fotóművésszel szeretne találkozni, annak bizony nem könnyű a dolga, hiszen a világ különböző tájain kellene őt keresni, a legritkábban éppenséggel itthon, Szlovákiában. Hol is jártál a közelmúltban?
– Tavaly Brazíliában voltam, egy-két hónapig, Rio de Janeiróban fotóztam a szegény negyedet. Igen nehéz ott dolgozni, veszélyes hely, de befogadtak az emberek. Utána a dzsungelben voltam az indiánok között, és egy szép karnevált fotóztam Olindában. Egy igazi karnevált, ami huszonnégy óra felhőtlen szabadság, lazaság. Hihetetlen élmény volt. Természetesen sokat fotóztam ott is, majd egy hónapot tartózkodtam Fortaleza „fölött” százötven kilométernyire egy régi halászfaluban, ott is fényképeztem. A képekből tavaly Pöstyénben állítottam ki, s ezeket a képeket az egyik barátom bemutatta Frankfurtban, és úgy néz ki, hogy egy brazil kiadónál megjelenik egy könyvem Brazíliáról, s ezért lehet, hogy még visszamegyek oda egy hónapra fotózni. Nos, ez volt tavaly, utána decemberben habilitáltam a Művészeti Egyetemen, docens lettem. A besztercebányai egyetem szenátusának is az elnöke voltam. Most átmentem a nagyszombati Cirill és Metód Egyetemre, a kommunikáció és tömegtájékoztatás tanszékre. Szeptembertől tanítok ott. Nagyszombatban egyébként saját műtermem van. Ebben az évben egy-két hónapot Párizsban is eltöltöttem, egy francia társaságnak lettem a rezidense, úgyhogy minden évben félévre rendelkezésemre áll egy szép műterem a Notre Dame székesegyházzal szemben, a Szajna-parton, úgyhogy idén Párizst kezdtem fotózni. Bolognában, egy szép reneszánsz galériában is nyílt egy kiállításom nem olyan régen, Nagyszombatban a Ján Koniarek Galéria kiállítótermeiben is nyílt retrospektív tárlatom. Közben két könyvön dolgozom, az egyik a katolikus, evangélikus, görög katolikus és a pravoszláv fatemplomokról szól, s a négy egyház híveiről. Hét évig fotóztam a témát, főleg az embereket, akik az egy istenhez imádkoznak, de közben nem szeretik egymást. Tudod, ez a könyv is, mint az utolsó előtti könyvem, a New York – City of Tolerance (New York, a tolerancia városa) című, is a toleranciáról szól. Elfelejtettem mondani, tavaly megjelentettem egy hat és fél kilós könyvet a szlovákiai színházakról. Ez egy ötszáz oldalas könyv, egy nagy album a nyolcvanas évek színházairól, a pozsonyi Nemzeti Színház, az Új Színpad, a radošíni Naiv Színház, a mártoni, a nagyszombati, az iglói, a pozsonyi LS színház és természetesen a komáromi színház is benne van. Utána két évig kint fotóztam Bécsben, a Theater de Kreisnál, róluk egy nagy albumot készítettem.
– Az idén töltöd be az 55. életévedet, s ebből kifolyólag is könnyebb lenne azt elmondanod, hogy mi az, amit nem fotóztál le az életben, mert már a rövidke felsorolás azt sugallja, hogy téged szinte minden érdekel, s rengeteget dolgozol, bolyongsz a világban. Engem viszont az is érdekelne, hogy az őserdőben, Brazíliában hogyan fogadtak egy ilyen szőrmók fotóst, aki, gondolom ráadásul a legintimebb dolgaikat is meg akarta örökíteni.
– Tudod, itt mindig a kommunikáció a legnehezebb, de van egy dolog, a szemkommunikáció, vagy szemkontaktus. Ez nagyon fontos, mert ha valakinek a szemébe nézel, kommunikálsz vele, és végül is ez intim dolog. Egyébként nehéz volt a kölcsönös megértés, mert ők nem tudtak angolul, én nem értettem sem a portugál, sem az indián nyelveket, de egyszerűen befogadtak. Képzeld el, békepipát is szívtam velük, de azt hittem, hogy megütött a guta vagy belém csapott a ménkű, olyan rosszul lettem tőle. Nem tudom, mit tettek bele, de valami drog lehetett. Tudod, én itt-ott pipázom, meg szivarozok is, de egyszerűen le kellett ülnöm, mert azt éreztem, hogy összeesem. Ez van. Visszatérve a munkámhoz: főleg az embert fotózom. Elég hosszú utat tettem meg a mai napig, s itt nemcsak az időre gondolok. Valamikor Haraszti Erzsike vett fel engem a Nő szerkesztőségébe, a hetvenes években, úgyhogy én a magyar lapokban kezdtem, onnan indult a karrierem, pályafutásom. Abban az időben a legfiatalabb csehszlovákiai profi fotóriporter voltam. Bizony hosszú volt az út idáig.
– De még nincs vége… Említetted, Párizsban van egy műterem, ahol akár félévet is eltölthetsz aNotre Dame székesegyházzal szemben. Gondolom, ez a műterem jó alkalom arra, hogy Franciaországot, pontosabban Párizst kívülről, belülről alaposan megismerd. Ebből is készül könyv?
– Szeretném, ha készülne, de azt hiszem, legalább öt évig kellene fotóznom a várost.
– A nyakadban egy Leica márkájú fényképezőgép. Azért mertem elmondani a márkanevet, mert ez már nem igen lehet reklám, hiszen ezt a gépet valamikor jó hatvan vagy hetven évvel ezelőtt készíthették, bár lehetséges, hogy későbbi gyártás ez, és feltételezem, hogy még hagyományos fényképezőgép, tehát nem digitális, hanem film van benne, és gondolom, te ilyen gépekkel dolgozol a legszívesebben.
– Igen, ez analóg fotókamera, Leica M-6-os. Tudod, mikor vettem? 1998-ban, s van még kettő belőle. Valamikor 1923-ban Oscar Barnak konstruálta Németországban, a Wermacht használta az öreg Leicát, és az orosz KGB is, utána átvették a licencet, pontosabban eltulajdonították és mint Zenitet gyártották. Az egyik legjobb gép, ami létezik, igen drága, s főleg kicsi, csendes, nincs tükör benne, igen éles az objektívje.
– Digitális gépekkel is dolgozol azért?
– Még nem dolgoztam vele sosem. Tudod, szeretem az „alkímiát”, szeretem a sötétet, szeretem a varázslást, és mindig olyan óriási izgalommal várom az eredményt, mint harmincöt évvel ezelőtt, amikor először mentem be Rétén a laboratóriumba, amit édesapám rendezett be nekem. A mai napig ugyanolyan érzésekkel hívom elő, fixálom és mosom a filmet, mint régen, ugyanolyan izgalomban vagyok, hogy jó lesz-e, sikerült-e vagy sem. S amikor megint egy jó film kerül elő, akkor felsóhajtok. Megkönnyebbül az ember. Sokszor kérdezik, miért fotózom olyan sokat. Nos azért, mert az a legjobb fotó, amit sosem tudok megcsinálni.
– Egy újságnál kezdted a pályafutásodat, dolgozol-e még időnként valamilyen lapnak?
– Nem dolgozom semmilyen lapnak, bár most megszólított egy fiatal német író, a Stern Magazintól, hogy nem dolgoznék-e nekik. Mondtam, hogy szívesen, de csak fekete-fehérben, s a volt keleti blokkot szeretném fényképezni, a volt Szovjetuniót, Jugoszláviát, Magyarországot, Romániát, Szlovákiát. Erre szeretnék specializálódni. Ők akceptálták ezt, s én majd meglátom, mi lesz. Szeptemberben meglátogatom a szerkesztőséget, akkor majd kiderül, hogyan egyezek meg velük. Én inkább nagyobb lélegzetű fotóesszéket készítek, „velős” fotókat szeretek csinálni.
– Elképzelhető, hogy ha a jövőben valaki találkozni szeretne veled, akkor leginkább a Balkán felé vegye az irányt?
– Szeptemberig itthon vagyok, ugyanis szeptember 15-én a pozsonyi Zója Galéria prezentál tőlem egy nagy kiállítást, kétszáz nagy képemet állítják ki, és megjelentetnek egy könyvet is, amelyet most készítek el, s az eddigi legjobb fotóesszéim éppen ebben a könyven találhatók majd. Nos addig itt vagyok, aztán pedig ki tudja hol leszek…