Olivér, Ildikó, a menyem s a kis unokám, Bianka Mária szeretete húzott vissza

– Az én pályámnak, vagy inkább pályáimnak, mert legalább kettőt megéltem, könnyű megvonni az időbeli határait: pontosan harminc évről van szó. 1965. szeptember 1-jétől 1995. szeptember 1-jéig tartott, addig a pillanatig, amikor balesetet szenvedtem, kiestem a villamosból. Ez a harminc év magába foglalja a színházat és a rádiót. Tulajdonképpen párhuzamosan haladtak: előbb színésznőként jártam a rádióba, azután rádiósként szerepeltem, igaz, nem színházban, de sokat konferáltam, műsorokat vezettem. A színházban voltak jó szerepek és kevésbé jók, ez minden színésznő életében így van. A vége felé egyre kevésbé szeretett, nem az én egyéniségemre szabott szerepek jöttek. Induláskor a Bernarda Alba házában Martiriót játszottam, a Salemi boszorkányokban Abigail Williamset, erőteljes, drámai alakokat. Az Úri muri Rozikája már más volt. Azután naivaszerepek jöttek sorban, pedig én olyan messze vagyok a naivától, mint Makó Jeruzsálemtől… A hetvenes évek elején, a normalizáció beköszöntével más lett a légkör a színházban is. Olyan változások jöttek, amelyeket nem volt jó nézni. Akkor már állandó szereplője voltam a rádió magyar adásának, konferáltam, verseket mondtam. Az akkori főszerkesztő, Jakál István megkeresett, állást ajánlott. Elfogadtam. Több mint kétszáz hangjátékot, mesejátékot, irodalmi műsort rendeztem. És ott voltak az élő adások, a nyilvános felvételek, a Napi krónika, a Szombat reggel, a 10 perc irodalom, az ifjúsági műsorok és még sorolhatnám. Nagyszínpadon a nyolcvanas évek végén álltam ismét, és azóta is utoljára. Galán Géza unszolására kis szerepet vállaltam két szabadtéri előadásban, az Úri muriban és a Piros bugyellárisban. Zselízen játszottuk őket, s az a nagy örömöm fűződik hozzájuk, hogy itt szerepeltem először és utoljára a fiammal, Olivérrel, aki akkor volt kezdő főiskolás. Először és utoljára együtt hajoltunk meg a közönség előtt.

Csaknem húsz év után Boldoghy Kató mégis megvált a rádiótól, s az útja visszakanyarodott szülővárosába, Komáromba, a színházba – Beke Sándor hívta, lektornak. Afféle mindenes volt: ha kellett, újságokba írt, riportokat készített a rádió részére a színház előadásairól, ha kellett, az archívumot építgette, ha kellett, dramaturgként tevékenykedett, de rendezett is: 1994-ben Kocsis István Jászai Mariját, Cs. Tóth Erzsébettel a címszerepben.

– Nem kis dolog ötvenegy évesen lépni. Azt mondják, akkor már kifelé megy az ember az életből. Nem. Én visszajöttem Komáromba, cikkeket gyártottam, nyomtam a színház szekerét, amilyen erővel csak lehetett. Mindez 1994 januárjában történt, akkor jöttem el a rádiótól. Borzasztó erős az igazságérzet bennem, ha valamit nem tudok lenyelni, inkább lépek. Ugyanúgy, ahogy hatvannyolc-hatvankilenc után a színházban jöttek a változások, nyolcvankilenc után a rádióban is furcsa dolgok történtek. Sokan a szemem láttára fordították ki a kabátjukat. Dolgoztam a rádiónak továbbra is, de nem bírtam ott maradni. Az a borzasztóan erős lelki kötődés, amely a mikrofonhoz kapcsolt, amely végigkísérte az életemet, kezdett meglazulni. Pedig a mikrofon volt az életem. A balesetem után, amikor a csigolyatörés mellé kaptam egy szélütést is, átmeneti bénulással, elvesztettem a hangomat, s akkor ezt éreztem a legnagyobb tragédiának: a hangom volt, ami összekötött az emberekkel, a világgal. A mai napig rossz erre gondolni; csak a gyerekem, Olivér, a menyem, Ildikó s a kis unokám, Bianka Mária szeretete húzott vissza. És persze az orvosom, akivel az „együttélésem” immár hétéves. Ő is egy kisebb csoda a történetemben: a limbachi szanatóriumban feküdtem, ott hívták fel a figyelmemet, hogy itt, Komáromban van egy nagyon jó kardiológus, Balázs doktor. Nagy szerencse volt, hogy a szélütés pont az ő rendelőjében ért, így csak átmeneti volt a bénulás, mert azonnal elsősegélyt nyújtott, nyomta belém az injekciókat. És végig hitt bennem, megérezte azt a belső erőt, amely lehetővé tette, hogy felálljak a padlóról, mert nagyon ott voltam.

Boldoghy Kató arról mesél, hogy a belső erőn, az orvosi segítségen túl két hit tartotta meg a legválságosabb pillanatokban is: a hite Istenben, valamint a hite a családot összefogó szeretetben, abban a masszív vaskonstrukcióban, amely mindent jelent az életükben.

– Egész életemben óvtam a fiamat, sosem akartam, hogy színész legyen. Tizenhét évig nyugtom is volt, majd egyszer csak megnyert egy szavalóversenyt. Tizennyolc évesen pedig már a színművészetire járt. Azután Beke Sándor Komáromba szerződtette. Nagyon boldog időszak volt, lubickoltam az örömben. A kilencvenes évek elején igazi színház született Komáromban, a csillárokról is nézők lógtak, rengeteg bérletes előadást tartottunk, buszokkal jártak Magyarországról a bemutatókra… Mindeközben a fiam pályája valami fényesen indult. Fantasztikusan tehetségesnek tartották, elég fellapozni a korabeli kritikákat. De azt hiszem, nála is jött egy nagy töréspont: amikor Beke Sándort eltávolították a színházból. Olivér még egy évig játszott Komáromban vendégként, azután egy évet Kassán töltöttek Ildikóval, de annyira szétzuhant a család, hogy Olivér azt mondta: nem mehet így tovább. Ők Kassán, a kislányuk Füleken a másik nagymamánál, én szélütésesen Pozsonyban, valamit ki kellett találnunk. Komárom mellett döntöttünk. Feladtam a pozsonyi lakásomat, hogy a gyerekeknek is otthont teremtsünk. Majd belehaltam, amikor lemondtak a színházról. De hagytam őket dönteni.

Mint ahogy döntött ő is, az élet, a munka mellett. Amint egészsége, ereje engedte, újra mert élni a felkínálkozó lehetőségekkel.

– Nagy Imre, egyik volt rádiós kollégám, aki most a bódvavölgyi tévéstúdió vezetője, keresett meg, hat év után ő tett először mikrofont elém. Tudva, hogy beszédzavaraim vannak, beolvastatta velem a szöveget. Egy II. Rákóczi Ferencről szóló dokumentumfilmhez kölcsönöztem a hangomat. A halál vize kivert, az a harminc, rádiózással töltött év elfelejtődött, újra kezdő lettem. Azóta többször dolgoztunk együtt, elkészült a Móricz Zsigmondról és a Mikszáth Kálmánról szóló film is. Ez volt az első lépés vissza az életbe. Azután tavaly a rádió felkérésére eljátszottam Jana Bodnárová Éva című monodrámáját. A Himnuszt idén januárban szavaltam el a Széchenyi István Polgári Társulás rendezvényén. „Ritkán hallani ilyen egy tőből faragott előadásban a teljes művet, mint azt Boldoghy Katótól kaptuk ajándékba”, írta rólam egy újságíró. Ezért, ha nem csak a visszatérésem, de egyben a hattyúdalom is lenne ez a fellépés, akkor is azt mondanám: érdemes volt. Mert valaki úgy érezte: ajándékot kapott, tőlem. De talán nem ez volt az utolsó szavam. Most rengeteget olvasok, kutatom a drága ükapám, Boldoghy Alajos anyagát. 1848-as honvéd főhadnagy volt. Annak idején a nagyanyám a kezembe adott egy könyvet, amelyben írtak róla. Sajnos, ezt később nem találtam meg a hagyatékában. Most keresgélek. Az ükapámmal kapcsolatban egyelőre nagyon kevés adatra bukkantam, a szabadságharc eseményeiről, vezetőiről azonban egészen új kép alakult ki bennem. Talán még könyv is lesz belőle, ha Isten ad hozzá elég lelki erőt.

Boldoghy Kató a napokban volt hatvanesztendős.”