Elhunyt Bereck József, a Csallóköz írója

Sajnálattal közöljük a hírt, hogy újabb jelentős írónk távozott: elhunyt Bereck József író, műfordító, szerkesztő. Távozása mindannyiunknak nagy veszteség. Temetéséről később intézkednek.

Bereck Jó­zsef (Albár, 1945. március 9. – Dunaszerdahely, 2013. január 16.) nyitrai fő­is­ko­lás ko­rá­ban kez­dett az iro­da­lom­mal be­ha­tób­ban fog­lal­koz­ni. El­ső írá­sai a Fó­rum iro­dal­mi ön­kép­ző­kör azo­nos ne­vű, sok­szo­ro­sí­tott lap­já­ban je­len­tek meg. A szé­le­sebb ol­va­sói nyil­vá­nos­ság előtt az Új If­jú­ság és a Sza­bad Föld­mű­ves ha­sáb­ja­in mu­tat­ko­zott be, 1969-től már az Irodalmi Szemle köz­li írá­sa­it. A Fe­ke­te szél­ben meg­je­lent két el­be­szé­lé­se – Tü­re­lem; Vi­har előtt – alap­ján a cso­port egyik leg­na­gyobb re­mény­sé­gé­nek tar­tot­ták.

Sa­já­tos, egyik kor­tár­sá­hoz sem ha­son­lít­ha­tó han­gon, ki­vá­ló írás­kész­ség­gel, han­gu­lat- és at­mosz­fé­ra­te­rem­tő ké­pes­ség­gel szó­lalt meg. A Tü­re­lem lé­nye­gé­ben egy la­za kar­co­lat­fü­zér, amely­ben ha­mi­sí­tat­lan csal­ló­kö­zi kör­nye­zet­ben meg­je­le­nik a té­to­va, igény­te­len, dön­te­ni alig ké­pes hős: „A ne­ve­met el sem áru­lom, nem je­lent sem­mit, ta­lán a leg­pró­za­ibb, leg­kö­zön­sé­ge­sebb név a vi­lá­gon. Az sem ér­de­kes, ami­ről be­szél­ni aka­rok, tu­dom ma­gam­ról, hogy csak egy bi­zo­nyos szín­vo­na­lon tud­nék va­la­kit el­szó­ra­koz­tat­ni. Most még ez a cél sem ösz­tö­nöz. Csak be­szé­lek. Ha­bár nincs kü­lö­nö­sebb je­len­tő­sé­ge, még­is el­mon­dom, ki va­gyok…”, s el­mond­ja, min­dent el­mond, ami eszé­be jut, gyer­mek­ko­ri em­lé­ke­ket, ered­mény­te­len sze­rel­mi légy­ot­to­kat, ka­lan­do­kat, föl­sü­lé­se­it stb. „Ki­csit fé­lek az új dol­gok­tól, fé­lek az is­me­ret­len­től. Nem, úgy ér­zem, nem va­gyok va­la­mi har­mat­gyen­ge jel­lem, de azon kí­vül, hogy bi­zo­nyos dol­gok iz­gat­nak, vá­gyó­dom utá­nuk, egy­ben fé­le­lem­mel, fur­csa szo­ron­gás­sal töl­te­nek el…” S köz­ben szin­te ta­pint­ha­tó plasz­ti­kus­ság­gal, szí­né­vel-sza­gá­val, han­gu­la­tá­val meg­je­le­nik a csal­ló­kö­zi táj: „A mór­ve­tő tó kör­nyé­két gyér füvű gidrek-gödrök al­kot­ták, te­le ap­ró, alak­ta­lan ho­mok­kő­vel, idő­ál­ló, tö­vi­ses gyom­kó­ró­val: itt-ott vér­sze­gény ezer­jó­fű, os­to­bán ug­rán­do­zó szöcs­ke, li­ba­ürü­lék, cse­rép­da­rab, le­pat­tog­zott má­zú edény, szét­mál­lott új­ság­fosz­lány. Va­la­mi­kor, na­gyon-na­gyon ré­gen, né­hány em­ber­nek bi­zo­nyá­ra meg­tet­szett ez a tó vagy va­la­mi más, ta­lán nem akar­tak to­vább ván­do­rol­ni, le­rúg­ták bocs­ko­ru­kat, al­mot szór­va tal­puk alá, vá­lyog­gá gyúr­ták a tó la­za part­ját, s a vá­lyog­ból fel­épí­tet­ték a fa­lut…”
A mo­za­ik­szer­kesz­té­sű, az em­lé­ke­zés sze­szé­lyes me­cha­niz­mu­sát kö­ve­tő Tü­re­lem el­len­té­te a Vi­har előtt, amely a vi­hart meg­elő­ző fe­szült lég­kör­ben ki­tört kocs­mai össze­csa­pás au­ten­ti­kus raj­za. A ve­re­ke­dést meg­aka­dá­lyoz­hat­ná az el­be­szé­lő-fő­hős, de megint té­to­vá­zik, el­mu­laszt­ja a meg­fe­le­lő pil­la­na­tot, a sors­ra bíz­za a ki­fej­le­tet: „…nem mer­tem sen­ki sze­mé­be néz­ni, mert a te­kin­te­tek azt kö­ve­tel­ték vol­na tő­lem: Fi­a­tal vagy, erős, lépj köz­be, ne tűrd ezt a disz­nó­sá­got. Nem néz­tem sen­ki­re, mert még so­ha olyan vá­gyat nem érez­tem, hogy ki­pró­bál­jam: győz-e az igaz­ság, tisz­tán érez­tem, hogy hagy­nom kell az egé­szet…”

Kü­lö­nö­sen a han­gu­lat­te­rem­tés­ben re­me­kel az író, szin­te vib­rál a vi­har előt­ti kocs­mai le­ve­gő, s a szer­ke­ze­ti fel­épí­tés is fe­szes, min­den a he­lyén van. Nem vé­let­len, hogy el­ső önál­ló gyűj­te­mé­nyé­nek cím­adó da­rab­ja lett. A Ve­tés pró­za­írói kö­zül Berecknek je­lent meg el­ső­nek kö­te­te – Vi­har előtt (1975) –, amely már tel­jes fegy­ver­zet­ben mu­tat­ta a fi­a­tal írót; eré­nyei és hi­bái egya­ránt jól meg­fi­gyel­he­tők a mint­egy ti­zen­öt hosszabb-rö­vi­debb írás­ban. Kü­lö­nö­sen sti­lá­ris pro­duk­ci­ói meg­le­pő­en éret­tek, plasz­ti­kus, kép­gaz­dag nyel­ve szin­te ta­pint­ha­tó­vá te­szi az áb­rá­zol­ta­kat:

„Dél­ben, mi­kor a lus­ta ha­rang­szó a sző­lő­ka­rók kö­zött fel­kú­szik a domb­ra, és erejevesztetten ne­ki­vá­gó­dik a prés­ház hom­lo­ká­nak, az Öreg­em­ber egy ne­gyed­órá­ra ki­nyit­ja ma­gát és az ele­mó­zsi­ás ta­risz­nyát, s büty­kös ke­zé­vel egy he­ve­nyé­szett ke­resz­tet vet ma­gá­ra…” (Szo­ron­gás)

vagy „Előbb a fa­lu éj­sza­ká­it hó­dít­ja meg ap­ró, nesz­te­len rop­pa­ná­sa­i­val a tél, az 1956-ban épí­tett vil­lany­há­ló­zat szi­go­rú hu­zal­ja­it, a sehol-nem-ilyen-magányos akác­fá­kat, az­tán a két szé­lé­nél fo­ko­za­to­san ki­kez­di és egy­re kur­táb­bá te­szi a nap­pa­lo­kat is. Olyan­kor a há­zak ké­mé­nyei kö­zött té­to­ván kó­szál­nak a csil­la­gok. Fé­lén­ken egy­más­ba ka­pasz­kod­nak, szem­hu­nyo­rí­tás­nyi ap­ró­zás­sal el­rop­ják rej­té­lyes csil­lag­tán­cu­kat. Ha­bos taj­té­kot per­me­tez­nek a vi­lág­ra, s ez égi man­na­ként hull a kó­bor­ló ebek lel­ké­re, be­lé­jük fojt­va ma­gá­nyos, fáj­dal­mas fo­há­sza­i­kat. Ami­kor az­tán le­hull az el­ső hó, annyi­ra tisz­ta lesz min­den, hogy az már nem is igaz…” (A ne­gyed ki­lenc je­gyé­ben).

A kö­tet tel­je­sen új szín­fol­tot je­len­tett pró­za­iro­dal­munk­ban, a csal­ló­kö­zi em­ber je­le­nik meg írá­sa­i­ban a ma­ga ha­mi­sí­tat­lan tár­gyi és szel­le­mi mi­vol­tá­ban, szo­kás­vi­lá­gá­ban. Meg­győző a táj és az em­ber szer­ves­sé­gé­nek ér­zé­kel­te­té­sé­ben, a csal­ló­kö­zi em­ber men­ta­li­tá­sá­nak, ész­já­rá­sá­nak be­mu­ta­tá­sá­ban. A gyer­me­ki lé­lek és él­mény­vi­lág raj­zá­ban, az ap­ró, re­a­lisz­ti­kus ké­pek mon­tá­zsá­ban a leg­erő­sebb. Írá­sa­it kí­sér­le­ti jel­le­gűvé te­szi, hogy le­mond a cse­lek­mény és a di­a­ló­gus hat­ha­tós se­gít­sé­gé­ről, hi­szen alig al­kal­maz­za őket, a ne­he­zebb úton jár, in­kább a ref­le­xi­ók, át­té­te­les le­írá­sok, sej­te­té­sek, ho­má­lyos uta­lá­sok, el­mél­ke­dő el­be­szé­lé­sek se­gít­sé­gé­vel al­kot. A szer­ke­zet to­vább­ra is a gyen­gébb ol­da­la. Er­re szá­mos pél­dát kí­nál a kö­tet, ki­rí­vó a Vissza­ját­szott tör­té­net cí­mű írá­sa, amely­ben a rend­kí­vül ér­de­kes té­ma tel­je­sen ere­jét vesz­ti a rossz szer­ke­ze­ti fel­épí­tés mi­att. A mé­lyebb lé­lek­ta­ni prob­lé­mák bon­co­lá­sá­ban, egyál­ta­lán az abszt­rak­ci­ók te­rén még tá­jé­ko­zat­lan­nak bi­zo­nyul. Hő­sei ál­ta­lá­ban té­to­vák, a gyá­va­sá­gig meg­fon­tol­tak, több­nyi­re le­ké­sik a ha­té­kony cse­lek­vés meg­fe­le­lő pil­la­na­ta­it, majd kí­nos lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás­ba me­ne­kül­nek; va­la­mi ősi, az ösz­tö­ne­ik­ben rej­lő, kö­rül­te­kin­tő ta­pin­tat és óva­tos­ság ve­zér­li őket (Szo­ron­gás, Va­la­hol a má­so­dik eme­le­ten, Bi­li­árd né­hány hős em­lé­ké­nek).

A tra­gi­kum táj­ban és sor­sok­ban egya­ránt je­len van (Egy csöpp méz, Esz­ter, A szep­lős), a Tü­re­lem utol­só té­te­lé­ben a leg­tö­mé­nyeb­ben. Az el­be­szé­lő-fő­hős ap­ja va­la­mi­kor ré­gen ta­lált egy fa­da­ra­bot, amely az­tán hosszú éve­kig a fé­szer ge­ren­dá­ján várt sor­sá­ra. Egy­szer csak elő­vet­te: „…szó nél­kül fa­rig­csált egész es­te, és más­nap ki­de­rült, hogy mi­re kel­lett a fa. Az eke bal szar­vá­ból le­tö­rött a mar­ko­lat, s apám ép­pen olyat fa­ra­gott ki, ami­lyen a ré­gi volt. Meg­le­pőd­tem, ami­kor két csa­var­ral az eke szar­vá­hoz erő­sí­tet­te a si­má­ra fa­ra­gott mar­ko­la­tot, hi­szen az ekét már évek óta nem hasz­nál­tuk. Egy ré­sen be­les­tem a fé­szer­be, lát­tam, hogy uj­ja­it sze­lí­den rá­fon­ta az új mar­ko­lat­ra, egy pil­la­nat­ra ke­mé­nyen össze­ha­rap­ta az aj­kát, olyan moz­du­la­tot tett, mint­ha rá­ne­he­ze­dett vol­na az eké­re, az­tán ki­jött, és más­nap meg­halt.”
Bereck Jó­zsef ne­vé­hez fű­ző­dik a Ve­tés pró­za­író­inak el­ső re­gény­kí­sér­le­te is, amely nem­csak mű­fa­ji, ha­nem tér­be­li ki­rán­du­lás is. Az Öre­gem, az utol­só (1977) cí­mű re­gény cse­lek­mé­nye Dél-Ma­gya­ror­szá­gon ját­szó­dik, aho­va 1947-ben a csal­ló­kö­zi ma­gya­rok egy ré­szét, köz­tük a re­gény fő­alak­ját, Görcs La­jost te­le­pí­tet­ték. Té­ma­vá­lasz­tá­sá­val a fi­a­tal pró­za­író fel­vál­lal­ta azt a kül­de­tést, amit előt­te Do­bos Lász­ló, Mács Jó­zsef, Duba Gyu­la vál­lalt, a fel­vi­dé­ki ma­gyar­ság há­bo­rú utá­ni kál­vá­ri­á­já­nak meg­raj­zo­lá­sá­val. Görcs La­jos is, mint szin­te min­den ki­te­le­pí­tett, kép­te­len be­le­szok­ni az új kör­nye­zet­be, mind­vé­gig ide­gen­nek érzi ma­gát a svá­bok, szer­bek és ma­gya­rok lak­ta tá­jon. Sor­sá­nak egyet­len eny­hí­tő kö­rül­mé­nye a ra­jon­gá­sig sze­re­tett uno­ká­ja, Hury Ta­más, aki ná­la töl­ti nyá­ri szü­ne­té­nek egy ré­szét. A re­gény­cse­lek­mény Ta­más va­ká­ci­ó­já­nak el­ső nap­ján kez­dő­dik, s a nagy­apa ha­lá­lá­val vég­ző­dik. Az uno­ka fél­tő sze­re­tet­tel kö­tő­dik nagy­ap­já­hoz, aki­nek a csa­lád­ján átok ül. Há­rom idősebb test­vé­re ön­gyil­kos­ság­gal ve­tett vé­get az éle­té­nek, s fé­l?, hogy raj­ta is be­tel­je­se­dik a csa­lá­di sors. Ő az utol­só a csa­lád­ban, in­nen a re­gény cí­me. A négy test­vér kö­zött az ő sor­sa a leg­ke­gyet­le­nebb, ne­ki még a gyö­ke­re­it is ki­tép­ték, még­is az éle­tet vá­laszt­ja, s eb­ben a sze­re­tet­nek van a leg­fon­to­sabb sze­re­pe. Hury Ta­más von­zó­dá­sa se­gí­ti át a krí­zis­ál­la­po­to­kon, pe­dig ke­mény csa­pá­sok érik. A sze­re­tet min­den­ha­tó­sá­gá­nak, él­te­tő me­le­gé­nek ál­lít em­lé­ket az író an­nak az idil­li­ku­san szép hat nap­nak a kró­ni­ká­já­val, amit Ta­más a nagy­ap­já­nál tölt. A meg­fá­radt, meg­ke­se­re­dett, gyö­ke­rét vesz­tett csal­ló­kö­zi pa­raszt­em­ber egy szerb csa­lád há­zá­ban ten­ge­ti éle­tét. A szer­be­ket Sza­bad­ká­ra te­le­pí­tet­ték, csak Ma­ra, az ak­kor még gye­rek­lány ma­radt hely­ben el­búj­va a bok­rok­ban, s együtt élt Görcs­ék­kel szü­lei egy­ko­ri há­zá­ban. Görcs La­jos fe­le­sé­gé­nek ha­lá­la után pe­dig ma­gá­ra ve­szi a csa­lád min­den­nap­ja­i­nak ter­hét, szin­te ro­kon­nak szá­mít. Ta­más is el­fo­gad­ja ezt a hely­ze­tet. A vi­lá­gok, sor­sok üt­kö­zé­se men­tén ki­bom­ló egyé­ni tra­gé­di­ák így kö­zös­sé­gi­vé ne­me­sed­nek, s a rend­kí­vü­li ese­mé­nye­ket, for­du­la­to­kat nél­kü­lö­ző tör­té­net Kö­zép-Eu­ró­pa tör­té­nel­mé­nek di­men­zi­ó­i­ba tá­gul, a két köz­pon­ti alak – nagy­apa és uno­ká­ja – vi­lá­gá­nak szem­be­sí­té­se a ma­gyar kö­zelmúlt fáj­dal­mas tör­té­nel­mé­nek meg­rá­zó, hi­te­les tük­ré­vé mé­lyül. Ko­ránt­sem hi­bát­lan mű, az író fe­les­le­ges, szél­ső­sé­ge­sen mo­ti­vált epi­zó­dok­kal ter­he­li, a két ki­vá­ló­an meg­raj­zolt fő­alak kö­ré bo­nyo­lí­tott ese­mé­nye­ket nem ké­pes szer­ve­sen be­il­lesz­te­ni a re­gény­cse­lek­mény fő­vo­na­lá­ba, írói fel­ké­szült­sé­ge még elég­te­len­nek bi­zo­nyul ezen a té­ren. A re­gény­ben így is összeg­ződ­nek Bereck no­vel­lá­i­ban meg­is­mert eré­nyei, a leg­jobb ma­gyar epi­kai ha­gyo­má­nyok esz­kö­ze­i­vel eme­li nem­ze­dé­ke élet­anya­gát a szép­iro­da­lom­ba.
Alig­ha já­runk messze az igaz­ság­tól, ha fel­té­te­lez­zük: no­vel­lás­kö­te­tének és kis­re­gény­ének ked­ve­ző re­cep­ci­ó­ja nem tett jót Bereck írói fej­lődé­sé­nek, ter­mé­keny­sé­gé­nek meg kü­lö­nö­sen nem. Mint­ha meg­ri­adt vol­na az író a hir­te­len fel­tá­ru­ló ol­va­sói és szak­mai el­vá­rá­sok­tól, a het­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­ben meg­rit­kul­tak pub­li­ká­ci­ói, csak szór­vá­nyo­san je­lent­ke­zik egy-egy kar­co­lat­tal, no­vel­lá­val. Évek múl­tá­val je­le­nik meg újabb gyűj­te­mé­nye – Ve­re­ség és ki­lenc más el­be­szé­lés (1981) – cí­men.

A vé­kony­ka kö­tet min­den ízé­ben a ko­ráb­ban meg­is­mert írót mu­tat­ja, aki­nek írói mű­vé­sze­tét és mód­sze­rét kü­lön­fé­le jel­zők­kel il­let­ték, de szin­te egy­ön­te­tű­en el­is­me­rés­sel fo­gad­ták. Mi­nő­sí­tet­ték „re­gi­o­ná­lis re­a­liz­mus­nak” (Zalabai), „mikrorealizmusnak” (Grendel), egyik kri­ti­ku­sa ta­nul­má­nyok­nak ne­vez­te írá­sa­it a csal­ló­kö­zi em­ber ter­mé­szet­raj­zá­hoz (Mé­szá­ros Lász­ló) stb. – s min­den eset­ben jog­gal.

Az író va­ló­ban a táj és em­be­re is­me­rő­je, de nem kri­ti­kát­lan cso­dá­ló­ja. Az írá­sa­i­ból ki­sej­lő csal­ló­kö­zi em­ber gyor­san be­le­nyug­szik a meg­vál­toz­ha­tat­lan­nak lát­szó kö­rül­mé­nyek­be, de ez a be­le­nyug­vás nem pusz­tán le­mon­dás, fel­adá­sa a harc­nak, ha­nem év­szá­zad­ok ta­pasz­ta­la­tán, az élet és a ter­mé­szet is­me­re­tén nyug­vó tü­re­lem, a ki­vá­rás tak­ti­ká­ja (a fű meg­haj­lik fi­lo­zó­fi­á­ja). Ezt a csal­ló­kö­zi em­bert ta­lál­juk újabb írá­sa­i­nak gyűj­te­mé­nyé­ben is, ta­lán pesszi­misz­ti­ku­sabb szí­ne­zet­ben, több ve­re­sé­get, ku­dar­cot meg­él­ve, mint tü­rel­met ta­nú­sít­va. Már a cí­mek is er­re utal­nak: Ha­szon­ta­la­nok, El­dön­tet­len évek, Ve­re­ség, Egy­for­ma es­ték csönd­je, Tu­dó­sí­tás egy or­szág el­vesz­té­sé­ről stb.

Bereck Jó­zsef eb­ben a kö­tet­ben írói le­he­tő­sé­ge­i­nek ze­nit­jé­hez ér­ke­zett, a Pász­tor­órák, a Monstera deliciosa cí­mű no­vel­lá­i­ban egye­te­mes ér­vé­nyű mű­ve­ket al­ko­tott, de a Ha­szon­ta­la­nok, a Ve­re­ség, Az öreg­em­ber nap­jai is a ha­zai pró­za él­vo­na­lá­ba tar­to­zik. A kö­tet szín­vo­na­la egyen­le­te­sebb a Vi­har előttben pro­du­kált­nál, a Ve­re­ség­ben nincs gyen­ge írás.

Bereck stí­lu­sa, írói mód­sze­re meg­ál­la­po­dott, le­tisz­tult, lé­lek­raj­za erő­tel­je­sebb, jel­lem­zé­se plasz­ti­ku­sab­bá vált. El­be­szé­lé­se­i­ben to­vább­ra is a val­lo­má­sos jel­leg, az em­lé­ke­ző me­di­tá­ció, a múlt ide­jű el­be­szé­lő mód do­mi­nál, me­lyet időn­ként az idő­sí­kok vál­tá­sá­val élén­kít. Az én-for­má­ban írt el­be­szé­lé­sei kö­zül a Pász­tor­órák tű­nik ki, amely két pár­hu­za­mos tör­té­net öt­vö­zé­sé­ből te­vődik össze. A pin­cér­fiú fri­vol, iro­ni­kus ön­elem­zé­se a ha­lál­ra ké­szü­l? öreg há­zas­pár sors­tra­gé­di­á­já­ba, a ki nem mon­dott, de mes­te­ri­en elő­ké­szí­tett vég­hely­zet­be meg­győ­ző­en il­lesz­ke­dik. Meg­pró­bál­ko­zik a film­sze­rű lát­ta­tás­sal, mint­ha több irány­ból mű­kö­dő fel­ve­vő­gép pász­táz­ná a te­re­pet: „A fiú egy­szer­re lát­ja ma­gát az út­ról: a ló rit­mu­so­san emel­ke­dő és süllye­dő nya­ká­ba ha­jol­va, a bí­bi­cek ma­gas­sá­gá­ból: taj­té­kos éket ver­ve a víz fe­szes lap­já­ba, cson­ka ke­ze tö­rött kard­ként vil­log a le­ve­gőben…” (Ha­szon­ta­la­nok).

Írá­sa­i­nak lé­nye­ges vo­ná­sa a genius loci, a hely ih­le­té­sé­nek a tu­da­tos vál­la­lá­sa. A táj szá­má­ra „al­ka­lom és le­he­tő­ség – nyi­lat­koz­ta – a dol­gok lé­nye­gé­nek meg­ra­ga­dá­sá­ra”, az em­be­ri lé­lek csak­is a kör­nye­ze­té­vel egye­tem­ben ra­gad­ha­tó meg a ma­ga hi­te­les va­ló­sá­gá­ban, így a csal­ló­kö­zi vi­lág, a kör­nye­zet­rajz nem for­mai elem a no­vel­lák­ban, ha­nem az írá­sok moz­ga­tó­ru­gó­ja. Hő­sei éle­té­nek meg­ha­tá­ro­zó tar­to­zé­ka, kö­ze­ge a szü­lő­föld, sor­suk ala­kí­tó­ja a szűkebb pát­ria. Eb­ben a kö­tet­ben tel­je­se­dik ki iga­zán Zalabai mi­nő­sí­té­se: „re­gi­o­ná­lis re­a­liz­mus”.

Csak­nem egy év­ti­ze­det kel­lett vár­ni Bereck kö­vet­ke­ző köny­vé­re, ami azon­ban csa­ló­dást oko­zott azok­nak az ol­va­sók­nak, akik a Pász­tor­órák, a Ha­szon­ta­la­nok, a Monstera deliciosa stb. szín­vo­na­lú no­vel­lá­kat vár­tak. Az In­du­la­tos éb­re­dés (1988) cí­men és Val­lo­má­sos szö­ve­gek al­cím­mel meg­je­le­nő kö­tet az író­nak a pub­li­cisz­ti­ka fe­lé va­ló ori­en­tá­ci­ó­ját mu­tat­ja. A ven­dég­szö­ve­gek­re épü­lő „val­lo­má­sok” ér­de­kes ol­vas­má­nyul szol­gál­nak, de nem a no­vel­la­író fej­lő­dé­sét bi­zo­nyít­ják. A nemzetiségi kö­rül­mé­nyek kö­zött élő, a vi­lág, de fő­ként a kör­nye­ze­te iránt ér­dek­lő­dő, jó sze­mű új­ság­író tu­dat­vi­lá­ga tá­rul fel lap­ja­i­ból. Szép­írói élet­mű­vé­nek leg­ja­va – né­hány új el­be­szé­lés tár­sa­sá­gá­ban – a Vég­ső vissza­szám­lá­lás (1993) cí­mű rep­re­zen­táns gyűj­te­mé­nyé­ben je­lent meg. Az utób­bi évek leg­na­gyobb írói si­ke­rét azon­ban az ifjúsági ­iro­da­lom te­rén arat­ta, Ga­lamb­sze­lí­dí­tő (1997) cí­men „gyer­mek­ko/ór­ké­pe­ket” (a kö­tet al­cí­me) je­len­te­tett meg, amely el­nyer­te az 1997-ik évi Ma­dách Im­re-dí­jat. A könyv kül­de­té­sé­ről ma­ga tu­dó­sít: „A mos­ta­ni, fi­a­ta­lok­nak szánt köny­vecs­ke írá­sa­i­ban sze­ret­tem vol­na föl­tá­masz­ta­ni né­hány pil­la­na­tot, né­hány moz­du­la­tot ab­ból a hal­vány, lágy és bár­so­nyos ho­mály­ból, amely meg­rit­kul, el­tű­nik a gyer­mek­kor­ral.”

(Lásd: Szeberényi Zoltán: Magyar irodalom Szlovákiában (1945–1999) II.; Portréesszék II.. AB-ART, Pozsony 2001)
Fotó: © Görföl Jenő (In: Arcképcsarnok. Szlovákiai magyar írók portréi. AB-ART, Pozsony 2004)