Balázsy Géza: Nyafóka iskolába megy

Nyafóka is­ko­lá­ba megy
Mese a szerő-illusztrátor A Nagyerdőben című mesekönyvéből (AB-ART, Pozsony). A jobb könyvesboltokban és könyvtárakban megtalálható!

El­jött az ősz. A Sut­to­gó Nagy­er­dő fá­in a le­ve­lek egy­re iz­ga­tot­tab­ban zi­zeg­tek. Kí­ván­csi­an les­ték, va­jon me­lyi­kü­ké lesz a leg­pom­pá­sabb őszi ru­ha. A nyír­fa le­ve­lei arany­sár­gá­ba öl­töz­tek, a tölgy­fa­le­ve­lek élénk bar­ná­ba búj­tak, a ju­har le­ve­lei pe­dig vö­rös úti ru­hát öl­töt­tek. Mi­kor már va­la­mennyi le­vél ké­szen állt, las­san, egy­más után el­ru­gasz­kod­tak az ágak­ról és li­beg­ve alá­száll­tak.

Az el­ső őszi na­pon, ami­kor még csak a leg­iz­gá­gább le­ve­lek röp­pen­tek le a fá­ról, Nyu­szi ma­ma és Nyafóka el­in­dul­tak az is­ko­lá­ba. Nyafóka büsz­kén lép­ke­dett az új csa­tos ci­pő­jé­ben. Igaz, hogy Nyu­szi ma­ma ci­pő­jén há­rom csat volt, az övén meg csak egy, de már ez is olyan fel­nőt­tes.

A má­sik nagy büsz­ke­sé­ge a tás­ká­ja volt. Sem Szunyókának, sem Pufókának nem volt sár­ga­ré­pa a tás­ká­ján. Per­sze ők ket­ten úgy tet­tek, mint­ha nem is ér­de­kel­né őket, de Nyafóka meg volt győ­ződ­ve ró­la, hogy azért ti­tok­ban ők is ilyet sze­ret­né­nek.

Nyafókának na­gyon tet­szett az is­ko­la, csak azt saj­nál­ta, hogy Egér Ci­ni még olyan ki­csi, és csak jö­vő­re jár­hat is­ko­lá­ba. Ta­ní­tás után, mi­kor ta­lál­koz­tak, mind­ig el­me­sél­te Ci­ni­nek, hogy mi tör­tént az­nap. Meg­mu­tat­ta ne­ki a toll­tar­tó­ját is, amin szin­tén volt egy sár­ga­ré­pa, és sok-sok dol­got be­le le­he­tett rak­ni: szí­nes ce­ru­zá­kat, gra­fit­ce­ru­zát, fa­ra­gót meg ra­dírt is.

Nyu­szi ma­ma reg­gel tí­zó­ra­it ké­szí­tett a há­rom gye­rek­nek. Reg­ge­li után ki­kí­sér­te őket a kert­ka­pu­ig, és bú­csú­zás­kor mind­ig fi­gyel­mez­tet­te a fi­ú­kat:

– Vár­já­tok meg Nyafókát, ne­hogy el­té­ved­jen. A hí­don is kí­sér­jé­tek át, ne­hogy va­la­mi ba­ja es­sen. Tud­já­tok, ő még csak el­sős.

– Na per­sze, in­kább ne­kem kell rá­juk vár­nom – bosszan­ko­dott ma­gá­ban Nyafóka. – Nyu­szi ma­ma nem is sej­ti, hogy én fe­le­annyi idő alatt is ha­za­ér­het­nék, ha nem kel­le­ne meg­vár­nom, amíg be­fe­je­zik a fut­bal­lo­zást. Még az a sze­ren­cse, hogy csak a sa­ját tás­ká­ju­kat hasz­nál­ják ka­pu­fá­nak – do­ho­gott.

Az ilyen edzé­sek alatt Nyafóka ál­ta­lá­ban a vi­rá­go­kat szok­ta ta­nul­má­nyoz­ni. Csak­hogy las­san már min­den szir­mát is­mer­te an­nak a pár szál mar­ga­ré­tá­nak, ami még ilyen ké­sőn vi­rág­zott.

Az egyik nap a két fiú szo­kás sze­rint Egér Tónival fo­ci­zott. Szunyóka pont tá­ma­dás­ba len­dült, és szin­te biz­tos­nak lát­szott, hogy si­ke­rül gólt lő­nie, ami­kor egy­szer csak meg­dör­dült az ég. A há­rom já­té­kos rá sem he­de­rí­tett vol­na, de egy pil­la­nat múl­va már zu­ho­gott is az eső.

– A la­pu alá! – ki­ál­tot­ta egy­szer­re Pufóka és Szunyóka. Ka­ron ra­gad­ták Nyafókát, s egy ha­tal­mas la­pu­le­vél alá tusz­kol­ták.

A la­pu­le­vél biz­ton­sá­gos me­ne­dé­ket nyúj­tott. A há­rom fut­bal­lis­ta a mér­kő­zés elem­zé­sé­vel volt el­fog­lal­va, Nyafóka pe­dig egy szom­szé­dos le­vél alá hú­zó­dott. Unal­má­ban szív ala­kú min­tá­kat vájt egy fű­szál­ba.

– Mi­lyen szép min­ták! – szó­lalt meg egy hang a fe­je fö­lött.

Egy mé­hecs­ke volt, aki szin­tén az eső elől me­ne­kült a le­vél alá.

– Tet­szik? Aka­rod, hogy meg­ta­nít­sa­lak rá? – kér­dez­te Nyafóka.

– Á, ne­kem nin­cse­nek olyan erős fo­ga­im – sza­bad­ko­zott a mé­hecs­ke. – Meg az­tán nincs is időm ilyes­mi­re. Egész nap vi­rág­port gyűj­tök. Most is csak az eső mi­att hagy­tam ab­ba.

– Akad még itt egy kis szá­raz hely? – hal­lat­szott egy vé­kony­ka hang. Ka­ti­ca volt az, akit szin­tén el­ka­pott a hir­te­len jött őszi zá­por.

– Hú­zód­junk a fel­ső le­vél­re – ja­va­sol­ta a mé­hecs­ke.

Így a la­pu két­szin­tes me­ne­dék­hellyé vál­to­zott.

Nyafóka a föld­szin­ten ma­radt, és néz­te a le­ve­le­ken le­gör­dü­lő víz­csep­pe­ket. Ar­ra gon­dolt, hogy ha nem áll el az eső, nem lesz ide­je meg­ír­ni a há­zi fel­ada­tát. Mit szól majd a ta­ní­tó né­ni? Az­tán eszé­be ju­tott, hogy a szám­tant gya­ko­rol­hat­ja a fű­szál szí­vecs­ké­in is.

– Ti­zen­ket­tő­ből el­ve­szünk he­tet az… az … öt.

– Na­hát, hogy te mi­lyen jól tudsz szá­mol­ni! – szólt le Ka­ti­ca. – Azt is meg tu­dod mon­da­ni, hány petty van a há­ta­mon?

– Per­sze, for­dulj csak meg! – mond­ta Nyafóka, és gyor­san meg­szá­mol­ta. – Hét – mond­ta ma­ga­biz­to­san.

– Na­hát, én so­ha nem tud­tam pon­to­san meg­szá­mol­ni, még tü­kör­ben sem – há­lál­ko­dott Ka­ti­ca.

Hár­mas­ban gyor­san telt az idő. Nyafóka nem­csak szí­vecs­ké­ket tu­dott a fű­szál­ra va­rá­zsol­ni, ha­nem be­tű­ket is. Le­het, hogy az egész ábé­cét ki tud­ta vol­na ha­rap­ni, de köz­ben el­állt az eső, és min­den­ki si­e­tett a dol­gá­ra. A há­rom fut­bal­lis­ta is fog­ta a ka­pu­fa­ként fel­ál­lí­tott tás­ká­kat, és már in­dul­tak vol­na ha­za.

– Hát az én tás­kám hol van? – szó­lalt meg Nyafóka. – Ide­tet­tem a mar­ga­ré­ta mel­lé.

– Biz­tos vagy ben­ne? – kér­dez­te Tó­ni.

– Igen. Biz­tos, hogy itt volt – mond­ta Nyafóka. – A szép új tás­kám, a sár­ga­ré­pás tás­kám – és sí­rás­ra gör­bült a szá­ja.

– Ne bőgj, va­la­hol meg kell len­nie. Majd meg­ke­res­sük – mond­ta Pufóka, és egy ki­csit bű­nös­nek érez­te ma­gát.

Hi­szen ha is­ko­la után ha­za­men­nek és nem áll­nak le fut­bal­loz­ni, ak­kor még eső előtt ott­hon le­het­tek vol­na, és nem kel­le­ne most azon tör­ni a fe­jü­ket, ho­vá tűn­he­tett az a cso­dá­la­tos sár­ga­ré­pás tás­ka.

Mind­hár­man ne­ki­fog­tak a ke­re­sés­nek. Egyen­ként vizs­gál­tak meg min­den mar­ga­ré­tát, hát­ha va­la­me­lyik csak rá­ha­jolt a tás­ká­ra. Nyafóka pe­dig csak állt és úgy hul­lott a könnye, mint­ha a zá­por el sem állt vol­na.

– Csó­ko­lom, Csi­ga bá­csi! – kö­szönt Pufóka –, nem lá­tott er­re­fe­lé egy tás­kát? Egy olyan sár­ga­ré­pás tás­kát?

– Nem lát­tam, pe­dig egész eső alatt itt sé­tál­tam – vá­la­szol­ta csi­ga bá­csi.

Tó­ni ek­kor meg­pil­lan­tot­ta El­vi­ra né­nit. Az er­dő­szé­li csip­ke­bo­kor­ról sze­de­get­te a bo­gyó­kat. Mel­let­te Tek­nős Bé­la állt, és a C-vi­ta­min fon­tos­sá­gá­ról tar­tott elő­adást. Bol­dog volt, hogy vég­re ta­lált va­la­kit, aki nem si­et, és vé­gig­hall­gat­ja.

– Tud­ja, El­vi­ra, ma­nap­ság min­den­ki csak ro­han. Az a sok stressz meg a ro­ha­nás. De én mon­dom, ha va­la­ki­nek nincs vi­ta­min­hi­á­nya, nem ér­he­ti sem­mi baj. Itt va­gyok pél­dá­ul én: reg­gel sa­lá­tát eszem. Az ugye­bár csu­pa vi­ta­min…

– Igen, igen – vá­la­szol­ta tü­rel­me­sen El­vi­ra –, én is ezért sze­dem a csip­ke­bo­gyót. Té­len jó lesz te­á­nak.

– Na­gyon he­lyes. Mert ma­nap­ság min­den­ki csak ro­han…

– Csó­ko­lom – kö­szönt Tó­ni. – El­vi­ra né­ni, nem lá­tott vé­let­le­nül egy is­ko­la­tás­kát?

– Nem lát­tam, ked­ve­sem, de majd a gye­re­ke­im mind­járt kö­rül­néz­nek – és El­vi­ra né­ni kis für­jecs­kéi ahá­nyan vol­tak, annyi­fe­lé sza­lad­tak. Bé­la pe­dig foly­tat­ta az elő­adást, most már ket­tő­jük­nek:

– Teg­nap is azt hal­lot­tam a rá­dió­ban, hogy a friss zöld­ség… – de nem tud­ta be­fe­jez­ni a mon­da­tot, mert a kis für­jek egy­más után tér­tek vissza, és mind azt ál­lí­tot­ták, hogy sem­mi­lyen tás­kát nem lát­tak.

– Na­gyon saj­ná­lom, ked­ves­kém, de nem tu­dok se­gí­te­ni. Ha a für­jecs­ké­im nem ta­lál­ták, ak­kor nincs is a föl­dön. Leg­job­ban ten­néd, ha el­men­nél Szar­ka né­ni­hez. Le­het, hogy föntről majd meg­lát­ja – ja­va­sol­ta El­vi­ra né­ni.

– Kö­szö­nöm a ta­ná­csot! – ki­ál­tot­ta Tó­ni, és már sza­ladt is.

Szar­ka né­ni egy mo­há­val be­nőtt fa­tus­kón na­po­zott. Ké­nyel­me­sen el­nyúj­tó­zott fo­nott nyug­ágyá­ban, szal­ma­ka­lap­ját a sze­mé­be húz­va él­vez­te az őszi nap­sü­tést. A tus­kó tö­vé­ben Tü­csök Be­nő ült és he­ge­dült.

– Csó­ko­lom – kö­szönt Tó­ni.

– Szerrrvusz – üd­vö­zöl­te őt Szar­ka né­ni, de csak fél szem­mel kan­di­kált ki a ka­lap­ja alól.

– Szar­ka né­ni, a se­gít­sé­gét sze­ret­nénk kér­ni.

– Szerretnénk? Hi­szen, ha jól lá­tom, egye­dül vagy.

– Igen, mert a töb­bi­ek egy tás­kát ke­res­nek, Nyafóka sár­ga­ré­pás is­ko­la­tás­ká­ját. Az eső elől egy mar­ga­ré­ta mel­lé tet­te, de most nem ta­lál­juk se­hol. Le­het, hogy a ma­gas­ból könnyebb len­ne fel­fe­dez­ni, ho­vá is tűnt – ha­dar­ta gyor­san Tó­ni.

Szar­ka né­ni le­vet­te a szal­ma­ka­lap­ját, és csak úgy für­dő­ru­há­ban föl­röp­pent, hogy kö­rül­néz­zen. Tü­csök Be­nő egy pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott, de az­tán eszé­be ju­tott egy al­ka­lom­hoz il­lő nó­ta, és már­is rá­zen­dí­tett az El­vesz­tet­tem zsebkendőmet… kez­de­tű dal­ra.

Tó­ni igye­ke­zet lé­pést tar­ta­ni, de hi­á­ba szed­te a lá­bát.

Szar­ka né­ni el­re­pült a csip­ke­bo­kor mel­lett, az­tán le­írt két kört a Mar­ga­ré­tás rét fe­lett. Mi­re Tó­ni oda­ért, már be is fe­jez­te a fel­de­rí­tést.

– Na­gyon egyszerrrű az egész. A tás­ka pont ott van, aho­vá Nyafóka le­tet­te. Nem moz­dult se jobb­ra, se bal­ra.

– Ott? Hi­szen nem ta­lál­juk se­hol! – ki­ál­tot­ták egy­szer­re.

– Nem hát, merrrt igaz, hogy se jobbrrra, se balrrra nem moz­dult, de fel­fe­lé an­nál in­kább. Hi­szen egy gombárrra tet­ted. Az meg úgy meg­nőtt az eső­ben, hogy in­nen lentrrről nem is le­het lát­ni, mi van a ka­lap­ján – mo­soly­gott raj­tuk Szar­ka né­ni.

Nagy volt az öröm. Nyafóka gyor­san le­tö­röl­te a könnye­it. Szunyóka pe­dig Pufóka há­tá­ra állt, így pont el­ér­te a tás­kát. Gyor­san le­vet­ték, oda­ad­ták Nyafókának. Meg­kö­szön­ték Szar­ka né­ni és Tó­ni se­gít­sé­gét, majd si­et­tek ha­za.

Nyu­szi ma­ma már ag­gó­dott, nem tud­ta, hol ma­rad­nak ilyen so­ká.

– Jaj de jó, hogy itt vagy­tok! – mond­ta meg­könnyeb­bül­ve, mi­kor a há­rom gye­rek be­top­pant. – Már azt hit­tem, úgy meg­áradt a pa­tak, hogy nem tud­ta­tok át­jön­ni a hí­don.

Es­te az­tán a va­cso­rá­nál min­dent el­me­sél­tek. Nyu­szi ma­ma és Nyu­szi pa­pa csak a fe­jét csó­vál­ta, de ti­tok­ban büsz­kék is vol­tak, hogy ilyen talp­ra­esett csemetéik van­nak.