Bolemant Éva: A pozsonyi Öreg híd

Még el sem kezdtük az újat, vagyis az új évet, máris meg kell békülnünk azzal, hogy valami véget ért. Nem, nem az óévre gondoltam. Véget ért valami, ami a szívünkhöz nőtt, ott volt a mindennapjainkban és úgy, olyan formában, ahogyan eddig volt, már nem lesz sohasem. A pozsonyi Öreg hidat rossz műszaki állapota miatt az év utolsó napján, este hét órakor lezárták. A hidak esetében, már amennyire én látom, általában ugyanaz a forgatókönyv. Amikor épülnek, az mindig kihívás, öröm, kemény munka, várakozás, szerelem, szeretet, büszkeség. A híd földrészeket, országokat, városokat, városrészeket, falvakat, egészen kis településeket köt össze. Átszel tengereket, folyókat meg kis erdei patakokat, de mindig összeköt. Amikor áll, tehát van, akkor használjuk, csodáljuk; és fel sem merül bennünk a lehetőség, hogy esetleg valamikor ne lenne. A napok mennek egymás után.

Néha a hidainkkal történik valami. Háborús időkben felrobbantják, máskor ugyan használatban van, de törődés híján tönkremegy. Vagy csak úgy elöregszik, már senki sem jár rajta. Megbúvik a moha meg az avar alatt a kis csatorna felett, elvan magában, és talán vár egy jobb világra, amikor majd ismét szolgálhat. Van, amikor megroppan, egy olyan fontos ponton, amire az egész híd támaszkodik, ott pattan meg, lazul meg, törik el valami. Ám vannak az emberiségnek olyan hídjai is, amelyek állnak. Több száz éve rendületlenül. Szolgálnak, a közelben lakókat ugyanúgy, mint a távolról érkezőket.
Valahol a mi kapcsolataink is olyanok, mint a hidak. Amikor épülnek, tele vannak várakozással, reménnyel, kedvességgel, figyelemmel. Mindig hosszú távra tervezünk, az idők végezetéig. Lassan építgetjük, hogy elbírja a terheket, hogy sokáig ott legyen közöttünk. Mint a híd, amelyen ha időben megjavítjuk a meglazult csavart, deszkát vagy tartópillért, mindig átvisz a túlsó partra.
Tolulnak az emlékezetembe saját kapcsolataim, barátságaim. Milyen érdekesen alakultak, alakulnak. Mindegyik barátságot megelőzte a hídépítés. Azzal kezdődött – és sokáig tartott. A barátságoknak ez az egyik legszebb része. Valahogy úgy, mint a fogalmazás órán. Először megalkotjuk a bevezetést, tele van kreativitással, ötlettel, új felfedezésekkel. Kell hozzá egy adag bátorság, önmagunk felvállalása, egy kis vakmerőség. Ugyanolyan nehéz a tárgyalás megírása. Amikor fel kell vállalnunk a bevezetőben megírtakat. Amikor nem elég a jó ötlet, hanem azt meg is szeretnénk valósítani, részleteiben, hosszasan, együtt.
Mint amikor a hidat használjuk. A használatot meg kell hogy előzze az erős alap és a pontos mérnöki munkát igénylő építkezés. Ezután nekünk, a vándoroknak úgy tűnik, hogy ott áll ez a híd és mi egyszerűen csak átsétálunk rajta. Akik építették, tudják az értékét. Legyen az akár két szomszéd, akik a házuk előtt csörgedező patakra eszkábáltak együttes erővel egy kis pallót, ahogyan ők nevezik. Vagy egy építkezési társaság, ahol csapatmunkával, egymásra utalva és egymásban feltétel nélkül megbízva kell építkezni. Hogy összeálljon a mű. Amikor szükségünk van rá, mi, emberek átmegyünk, átsétálunk rajta, hiszen a miénk is. Segít nekünk a kapcsolattartásban, türelmesen áll, nem kér semmit, csak egy kis törődést.

Amikor megállunk a híd közepe táján és a korlátnak támaszkodva szemlélődünk, sok mindent észrevehetünk. A mesteremberek munkáját, az anyag minőségét, az út burkolatát, valami kis névjegyet, amit az építők hagytak ott emlékül. A híd így, ha közel kerülünk hozzá, magához enged, ismerősünkké válik. A suhanó gépkocsiból nem láthatjuk a kicsiny részleteket.
Jó érzés a hidakon álldogálni. Meglátjuk az alatta hömpölygő folyót, vagy a csörgedező kis patakot. Változunk, mire átérünk a túl partra. Mint amikor egy-egy kapcsolatot megélünk, sétálgatunk benne. Új perspektívákat kínál, új nézőpontot, számunkra ismeretlen lehetőségeket. Úgy, ahogyan a kőhidak, a vashidak, a fahidak, tudjuk, hogy ott vannak a helyükön és nagyon jó érzés, hogy a mi kapcsolat-hidaink is ott vannak, várnak; és amikor rájuk lépünk, tovább visznek!
Vámot is szoktak kérni a hidakon. De azt sohasem maga a híd kéri. Azt mindig mi, emberek. Szeretünk magunknak mindenfélét kisajátítani. Ritkán akarunk osztozni.
Bár a hidak természetüknél fogva gyakran kikényszerítik az osztoszkodást a két oldalon lakóktól. Mert ha az egyik birtokolja, de a híd végétől már nem mehet tovább az idegen földre, akkor minek neki a híd? Idegen földön is, ha lezárják a hozzájuk vezető hidat, akkor csapdába kerülnek. Igaz, hogy nem engednek be senkit, de ők maguk is bezárva maradnak. Néha úgy gondoljuk mi is: „Mi szükségem van erre a kapcsolatra? Lezárom örökre!” Lehet, hogy jól tesszük, lehet, hogy igazunk van, de ilyen esetben magunktól is megvonunk valamit. Örökre. Pedig lehet, hogy csak egy pici csavar lazult meg. Meg lehetett volna húzni!
Az új hidak nagy lendülettel, gyorsan épülnek. A megsérült híd, a beteg híd rendbetétele, felújítása, gyógyítása sokáig tart. Meg kell vizsgálni a probléma okait, ki kell őket mondani, ki kell találni az orvoslás módját, hogyanját, idejét. Ezt mind meg is kell cselekedni. Nehéz végigcsinálni. Mint a megszakadt, megromlott kapcsolatainkban.