CSALÁDI KÖNYVESPOLC
„Eseménygyöngyöket rakok hát füzérbe”
|
|
Haraszti Mária szépprózával jelentkezett az ünnepi könyvhétre. Ez ünnepnek számít a maga nemében, mivel könyvkiadóink nem igazán bővelkednek hazai szerzőink írta prózakötetekkel. Csínján kell bánnunk a műfaji meghatározásokkal, mit tartunk regénynek, s mit nem – főleg az irodalomkritikusok érzékenységére való tekintettel –, annyi bizonyos, hogy Haraszti Mária Pimpimpáré című kötete történetek, emlékképek, „eseménygyöngyök”, helyenként társadalmi-politikai eszmefuttatások lírai színezetű láncolata. Az idő- és térbeliség szakítja meg a gondolatfolyamot, aztán egy-két kitérő után visszahelyeződnek ugyanabba a síkba a történetek, önvallomásszerű párhuzamok. ĺgy köszön vissza többször a múlt gyermekkora, a mátyusföldi falu barátságos közege, az öregek élettapasztalata; itt jegyzem meg: a falusi életteret jól példázza és mintázza a szerző választotta nyelvjárásiasság átirata. A múltat aztán felváltja a jelen: a nyári szabadságát a spanyol tengerparton töltő narrátor nyugtalanságának, elégedetlenségének ad hangot többek között a kibírhatatlan hőség, a hotelszoba levegőtlensége miatt. Nincs központi alakja, hagyományos értelemben vett főhőse a regénynek. A narrátor hol az unokaöccsével kommunikál, hol gyermekkorát éli meg a falusi környezetben.
A kötet az értékvesztésről szól: az anyanyelvi kultúra, a kisebbségi lét kulturális hagyományainak értékvesztéséről. Az idősek kihalásával, a kor atomizálásával, modernizálásával megszűnnek az alapvető értékek, a kultúrkincs, az ősi forrás. Megszűnnek a falusi színjátszó csoportok, kivesznek a népdalok, a fiatalok gyökértelenné, talajvesztetté válnak.
Sajátosan realisztikus elemek is helyet kapnak a kötetben az újságíró szülőkről szóló környezetrajzban.
A narrátor az e-mailek olvasásával és megírásával tud kizökkenni mindennapjaink idegroncsoló jelenéből.
Az eseménysorokban a falu a nyugalmat, a múltat, a város a kiábrándító jelent sugalmazza. Mindezt a szenzibilitás líraisága és a nyugtalanság drámai hangja szövi át. E két pólus közt latolgatja a narrátor esélyeit a megmaradásra, a túlélésre: „Menni, maradni. Jövőt akarni, lehetőséget keresni, múltat őrizni, emlékezni.”
A gyermekláncfű különösen szép lírai hasonlatával végződik az „eseménygyöngyök” kötetnyi füzére: „Ha nem lesznek emlékeid tárgyakról, nyelvről, emberekről, elvisz a szél. Könnyű leszel, mint a pimpimpáré bóbitája. Elrepülsz. Tehetetlenül nézek utánad.”
(AB ART, 2002)
HAJTMAN BÉLA
[Új Szó, 2002. 04. 27.]
Gyökér és bóbita
Haraszti Mária: Pimpimpáré
Úgy tűnik, előbb-utóbb a legtöbb határon túli magyar írónemzedéket arra kényszeríti az élet, hogy szembenézzen a kisebbségi sors égető kérdéseivel, a magyarság jövőjének sokszor szorongató, kevesebbszer illuzórikus perspektíváival. Így volt ez a Psalmus Hungaricust megalkotó Dsida Jenővel, a vajdasági avantgárd nem egy alkotójával, és így van a mai felvidéki magyar írógenerációkkal is; a most középnemzedékké válók munkásságát nézve is ezt látjuk. Ebbe a meg-megújuló, írói ízlésvilágtól, stílustól csaknem független fölismeréssorba tartozik Haraszti Mária kisregénye is, a Pimpimpáré. A vallomások, emlékezések, reflexiók mozaikjából fölépített kötettel szerzője vállalt célt szolgál: a múltnak emléket állítani, az emlékeket tanulsággá tenni, átörökítve a jelenbe és talán – ha lesz – a jövőbe. Mint írja: alig néhány évtizede ért véget az a korszak, amelyben falusi nemzedékek sokasága a köznapokban ugyanazt az élménykört élte át, mint apái, nagyszülei generációja. A nagy kataklizmákat – háborúkat, természeti csapásokat – leszámítva a falu világa és mentalitása évszázadokon át mozdulatlan volt, illetve a lassú, óvatos változások semmiképp sem kavarták föl emberöltők hagyományoktól szabályozott mederben csörgedező életét. Az utóbbi néhány évtized viszont fenekestül fölforgatta a hagyományos világot, akár a paraszti, akár a polgári életmódot. Az ’50-es évek végén született Haraszti Mária nemzedéke talán az utolsó, amelyik még ízelítőt kapott a ma már csak emléknek látszó élet valóságából. Ő még legeltetett libát a patakparti réten, még hoszszú és borzongató meséket hallgatott az öregektől a téli estéken. Ám az ő kőrengetegben született fia már gördeszkázással múlatja az időt, és a televízió képernyője előtt borzong. Van tehát mit – tapasztalatot, élményt, életérzést, erkölcsi megfontolást – átörökíteni a mába. Olyan személyes és nemzedéki emlékeket, amelyeknek persze ebben a mai nyüzsgésben semmi hasznuk nincs, de értelmük talán van. És hogy mi? Erre ad választ Haraszti Mária a Pimpimpáré rapszodikusan föltörő vagy tudatosan előhívott, sokszor egymásra torlódó emlékképeivel.
A kötet hajdani és mába érő epizódjai legtöbbször valamilyen szembenállást, pólusosságot, dichotómiát érzékeltetnek. A falusi gyermekkor emléke és a nagyvárosi felnőtt jelenkori tapasztalata, a falusi és kisvárosi rokonság és a maga első, másodgenerációs értelmiségi pályája, a masszív szocializmus és a rendszerváltozás utáni évtized kora, a kisebbségi sors vállalása és a többség türelmetlensége, a hagyományokban való gyökerezettség és az újra való fogékonyság – mind-mind megjelennek a régi és újabb keletű epizódokban. És lehetetlen nem megfogalmazni a szemben álló tényezők, a sosem szimmetrikus térfelek és érvek súlyának mérlegét. “Aki magyar akar maradni kisebbségben, az nem is teljesen normális, meg kéne vizsgáltatni, nincsenek-e mazochista hajlamai.” De akkor ki a normális? Az az ismerőse, aki fiatalon melldöngető magyar volt, ma meg a gyermekei törik az anyanyelvüket?
A kisregény ellentétei nemcsak az emlékképek tartalmában, az epizódok motívumaiban mutatkoznak meg, hanem a mű önreflexiójában is, ahogyan az írónő fölidézi könyve születését. Ugyanis a katalóniai tengerparton írta egynémely fejezetét, csak röviddel a 2001. szeptember 11-ei Washingtoni és New York-i terrortámadás-sorozat előtt. A mondén tengerpart karneváli hangulata, a fűszeres illatú, forró mediterrán éjszakák atmoszférája kiáltó ellentétben áll akár a felvidéki faluvilággal, akár a pozsonyi szórványmagyarság mindennapjaival. A Földközi-tenger partján és részben Monte-Carlo nagyvilági miliőjében született meg ez a könyv, amely emléket állít a lassan az emlékekből is kikopó felvidéki magyar életnek. Az immár töredékessé váló élet maga is töredékes formában jelenik meg a kötet lapjain: impressziók, tudatosan fölidézett, már-már előcsiholt hangulatok, önkéntelenül föltoluló rövidebb-hosszabb emlékképek, emlékezetes epizódok, fölvillanó portrék sorakoznak vagy torlódnak a Pimpimpáréban. Haraszti Mária szülei, nagyszülei, dédszülei korát is megidézi a gyermekként hallottak, a családi legendárium alapján, aztán szembesíti azokat a maga ’60-as évekre eső gyermekkorának élményeivel és gyermeke mai, rendszerváltozás után eszmélkedő generációjának életérzésével, fölfogásával. Nehezen kitapintható a gondolatok, érzések fölidézésének rendje. Talán itt is a szembesítés módszere érvényesül, az egymásra felelés, az ellenpontozás szerkesztői elve, ahogyan a bogárzümmögéses falusi nyár idilljét elnyomja a mai nagyváros lármája, elborítja a szemét és a betonfalakon virító graffitik tömege, ahogyan a Pozsony közeli Kis-Kárpátok eleven zöldjének látványa csak messziről szép, mert közelről fölzaklató és veszélyes a város környéke a sok hajléktalantól és kábítószerestől. Azután arcok sokasága merül föl a múltból: ősök, rokonok, szülők a maguk egyedi mivoltában, mégis “egységesen” ódon alakban. Családtagok, osztálytársak, kollégák és pályatársak, barátok és barátnők, öregek és gyermekek, magyarok és szlovákok, áttelepítettek és nagy szerencsével helyben maradottak egy-egy életepizódja villan föl. És amilyen gyorsan összeáll egy emlékezetes élethelyzet vagy maradandó hangulat képe, olyan gyorsan foszlik múlttá. “Emlék, tudás, mások és a magunk életének ezernyi darabkája hull naponta idősírba. Jeltelenül.” Múlt és jelen folytonos szembesítéséből, a maga és mások sorsának újragondolt tapasztalataiból, vagyis a kisregény változatos, sokszínű életanyagából kibomlik a rendszerváltozás utáni Szlovákia magyarságának valamilyen kollektív életérzése, ellentmondásos jelene, bizonytalan vagy épp dacos, gátlásoktól terhelt, reménységektől fűtött gesztusainak sora. Hogy azután az újabb élmények és gondolatok kétségessé tegyék az előzőeket, “érvénytelenítsék” a korábbi tapasztalatokat.
A könyv végére nem is marad más, mint egy légies jelkép: a kisebbségi sorsot szimbolizáló gyomnövény, a pimpimpáré, amely pici gyökerével szívósan kapaszkodik a legrosszabb, legsivárabb talajba is, ám bóbitája oly könnyű, hogy szertefújja a legenyhébb szellő is. “Csak legyen mibe kapaszkodnod. Ha nem lesznek emlékeid tárgyakról, nyelvről, emberekről, elvisz a szél. Könnyű leszel, mint a pimpimpáré bóbitája. Elrepülsz. Tehetetlenül nézek utánad” – e sorokkal záródik a kisregény. És ez a jelkép a válasz. Ez adja a bevezetőben említett “értelmet”, a könyv megalkotásának célját.
Haraszti Mária ebben a jelképben mutatja föl a mai világban haszontalan tapasztalatait, amelyeknek nincs semmi praktikuma, csak belsőleg átélhető értelme. Ez pedig a megmaradás és a tartás vállalása. A maga sajátosan “rendezetlen” emlék- és élményvilágában ábrázolja a felvidéki magyar kisebbség XX. századi életérzését alapvetően meghatározó tapasztalatait, múlt és jelen mozaikképeit. Aprócska epizódokban, impresszionisztikus képekben, jelzésszerű gesztusokban és karakteres portrékban láttatja egy közép-európai kisebbség mai életesélyeit.
MEZEY LÁSZLÓ MIKLÓS
Új Szó online