Dömény Andrea

 

 

 

(1982)

Dunaszerdahelyen él. Ápolónõ.

Írásait a Szõrös Kõ közölte.

 

Novelláskötete:

Szúrja namaszkára

(Start könyvek sorozat 15. kötet, AB-ART, 2005)

   

Dömény Andrea kötetét
Vajda Barnabás irodalomtörténész mutatta be a Vámbéry Irodalmi Kávéházban, az est házigazdája Zirig Árpád volt

 

Fotók: Haraszti Mária

 

 

LÉPTEK A VÉGTELENBE

Mikor a zöld végtelen árnyalatot vesz fel, a föld tarka lesz, a piszkosszürke ég pedig belemosakszik a kora hajnalokba, tudom, ismét menni kell. Útjaim során folyik a hangulatraktározás. Kedvetlenebb napokra ott sorakoznak a diófa polcokon, apró üvegcsékben, olyasfélékben, amilyeneket a kémiaórák kísérleteinél használnak. Belső fényképezőgépem mindig készen áll, ha sóvár lelkemnek igyekszem megörökíteni a különlegesen szépet, érdekeset. Néha az az érzésem, mintha örök délután lenne, örök napfény és örök nyár. Vonatablakon túli augusztusi tüzek. Az a komoly, megfontolt és bölcs, kékszemű fiú a megállóban. Tavaszi napfényfürdő az „Arany Fácán” teraszán, szemközt a vásárcsarnokkal, görkorcsolyázók zsivajában. Őszi séta a halszagú Duna-parton. Gázolás az avarban. Útpadkán kutatás a leszakadt gomb után (valamerre nagyon elgurult, azóta téged sem láttalak, úgy tűnik, már te sem keresed). Téli forraltbor-ivás a főtéren felállított fabódénál. Saját kezűleg horgolt kék sál izgatott nyak köré tekerése a hatos villamos megállójában, a nagyáruház tövében, karácsonyi hópihékre várva. Fagyoskodás a Nemzeti Színház előtti alkalmi korcsolyapálya kerítésénél, a padon magyarázkodva. Arcok. Szavak. Hangok. A körülöttem szuszogó táj. A hatujjú kislány a vonaton. Minden ott lapul a polcokon. Vastag falú befőttesüveg. A legnagyobb a roskadozó falapon. Júniusi hangulat. Pislogó nyári napfény erkélyszegletekben megbúvón. Fertőtlenítőszagú fehérruhások, dolgos hétköznapok agymosó egyhangúsága. Új beteg, hetyke bajusszal. Szobájába kísérve elhatározom, nem gyújtok rá többet. Úgy nyeli el a vékony, alacsony férfit kórságszagú magányával a kórterem, mint kedves ismerőst, várva várt rokont. Visszatértemkor a bántón vakító fehér ágy szélén üldögél, az árva bal láb úgy hintázik, mintha csak tévedésből felejtették volna ott. Épp a szakácsnővel egyezkedik: nem, a kórház területén nem árulnak cigarettát, hallom a rekedt női hangot. Nesztelenül surranok ki. Tegnap vettem egy csomaggal, pár szál hiányzik. Nekem már nem kell, leszokom. Dudorodó zsebbel kúszás a fal mellett a népes folyosón. Ezt nem szabadna. Tudom. Mindenki tudja. Ha nem én viszem, megsajnálja majd más. Lényegében mindegy. A szoba engem is puhán és mohón fogad magába. Győzködés: de, fogadja csak el, én immár nem élek vele! Szinte látom, amint hazafelé menet, felnézve az erkélyre, kint füstöl elégedetten. Délcegen áll, lazán a korlátra támaszkodva, és csupán én tudom, hogy féllábú. S bevallom, hirtelen lelkiismeret-furdalásom támad. Mert ami sorvasztja, azt a bűzrudacskák csak felgyorsítják. Idegességemben újra rágyújtok. S ügyesen széttöröm ezt a hangulatot.