– Kezdődött már veled jó néhány újdonság. A rádióban a Fiatalok stúdiója, a Szlovák Televízióban a magyar adás például. Nem lehetett könnyű a kezdet.

– Izgultam, amikor első alkalommal kamera elé ültem, ha erre gondolsz, de ez természetes, hiszen közömbösen, minden mindegy alapon ezt nem is lehet, és nem is szabad csinálni. Minek. Érdekes azonban, hogy mostanában jobban izgulok, mint a kezdet kezdetén. De ez egy-két mondat után elmúlik.

– Arra akartam célozni inkább, hogy végzettséged szerint okleveles tanár vagy, sem a rádiós, sem a televíziós szakmát nem tanultad, ezért lehetett talán nehéz.

– Szeretem, nagyon tisztelem Vitray Tamást, nagy tudású embernek tartom. Gyerekkorom óta figyelem a műsorait, és sokat tanultam belőlük. Sajnos, az olyan fajta beszélgetős műsorok, amilyenekkel évekig jelen volt a képernyőn, mára eltűntek. Felváltották őket a szenzációhajhász, emberek lelkében, tragédiáiban vájkáló show-műsorok. Ezeket nem szeretem, és nem is szeretnék ilyenekben részt venni. A szakmát gyakorlattal fokozatosan meg lehet tanulni. A televízióban mindenes vagyok: riportot készítek, szerkesztek és vezetem a műsort. „Jobb helyeken” ez három külön munkakör: a riporter riportot csinál, a szerkesztő összeállítja, megírja a felvezető szövegeket a riportokhoz, a műsorvezető pedig felolvassa. Nekem olyasmit is meg kellett tanulnom, ami nem az én dolgom lenne. Mert megint csak azt mondom, „jobb helyeken” csapatmunka folyik. Említhetném a vágót, aki alkotó módon járul hozzá, hogy a leforgatott anyag valahogy kinézzen. Nálunk nagyon kevés az olyan vágó, aki ötlettel jön elő, hogy melyik képet, melyik felvételt hova vágjuk be.

– Archiválod az interjúidat otthon?

– Amire büszke vagyok, és úgy érzem, hogy tényleg jó, azt elteszem. Viszont nem magam, hanem a riportalany miatt. Például Törőcsik Mari vagy Eszenyi Enikő, Varnus Xavér miatt. A rádiós interjúim közül a Psota Irénnel készített beszélgetésemet őrzöm. Nemrég kezembe akadt egy jó pár évvel ezelőtti felvétel, és nagyon elcsodálkoztam. Egészen másképp néztem ki... Érdekes! Pedig azt hittem, hogy én nem is változom.

– Van-e kedvenc műsorod?

– Igen, a szerdai adásidőben havonta egyszer jelentkező Tükörben, amelyet nem én találtam ki, hanem a főszerkesztőm, Pék Zoltán. Éppen ezen a héten rögzítettünk három adást Komáromban. A műsor jövő heti vendége Barta Gyula festő-művész lesz, februárban Cs. Dobos Magda divattervezőt, márciusban pedig Grendel Lajos Kossuth-díjas írót láthatják a nézők.

– Volt néhány lehetőség, amelyet azonban kihagytál. Azokat nem sajnálod?

– Egyet mondj!

– Amikor felvettek a MATESZ-hoz, és nemet mondtál.

– Nemet mondtam a színházra, de az élet rögtön másnap adott helyette egy másik lehetőséget. Elküldtek kamerapróbára a tévébe, s azóta itt vagyok. Nem kellett sajnálkoznom, hogy kihagytam valamit, és azon töprengenem, jól döntöttem-e vagy sem. Nem vagyok társulatnál, de akármikor színpadon állhatok, és legalább azt mondom, amit én akarok. Ezzel kapcsolatban nem volt és nincs mit megbánnom.

– A Duna televíziós lehetőséget sem, amit ugyancsak kihagytál?

– Nem. Amikor a Duna TV beindult, és a határon túlról is kerestek munkatársakat, én is elmentem egy meghallgatásra. Fischer Sándor tanár úr ki is választott, csakhogy kéthetes betanításon kellett volna részt vennem. Ez a karácsony előtti időszakra esett, plusz műsorokat vállaltam a rádióban, a gyerekeim is kicsik voltak még, nem akartam őket itt hagyni két hétre. Ha valamelyest esetleg sajnálom azt, hogy nem voltam ott, akkor csak amiatt, hogy szakmailag biztosan sokat adtak volna azok a foglalkozások. De amiatt semmiképpen nincs bennem keserű érzés, hogy nem vagyok a Duna Tévénél.

– Ha a kamera előtt állsz, ülsz gondolsz-e valakire, akinek meg akarsz felelni?

– Ha belenézek a kamerába, a nézőt kell elképzelnem. És az nem egy személy. A stúdióban ebben a helyzetben a leginkább az zavar, hogy nincs visszajelzés. A színpadon az a jó, hogy látom az embereket, vagy ha sötét a nézőtér, akkor érzékelem a jelenlétüket és a visszajelzést. Ez fontos, mert előbbre visz.

– A Tánc-lánc szenci bemutatóján mit érzékeltél?

– A lemez gyerekeknek készült, viszont a nézőtéren felnőttek ültek. Attól tartottam egy kicsit, hogy őket nem lehet ezzel megszólítani, de a taps az ellenkezőjét igazolta. Közben nagyon izgultam, jobban, mint máskor, mivelhogy ott volt a szerző is. Illés Lajos. És nem szerettem volna, ha csalódik. Ugyanis ő nem hallotta előtte az anyagot, nem volt ott a stúdiófelvételeknél.

– És hogyan reagált?

– A végén, amikor feljött a színpadra, odasúgta, hogy „meghatottál, nagyon köszönöm, még a szemem is könnybe lábadt”.

– Azért is lehet ez számodra nagy dolog, mert kamaszkorodtól rajongtál az Illés zenekarért.

– Gyerekkoromtól! A ’66-os táncdalfesztivál óta kedveltem az Illés zenekart. Tele is sírtam a párnámat ’73-ban, amikor felbomlott az együttes. Borzasztóan csalódtam bennük, mert korábban már szétesett a Metró, az Omega, megalakult az LGT. Egyedül az Illés tartotta magát. Nem az fájt, hogy nem lesz Illés együttes, mert a dalaik megvannak lemezen, hanem hogy öt ember, akikről én azt hittem, barátok, és ez szent dolog, hogy a fenébe tudnak összeveszni, és öten ki tudja hány irányba menni.

– Nemcsak az Illés zenéjéért rajongtál, hanem az irodalomért is. Jut rá időd manapság?

– A magyar szakra is azért jelentkeztem, mert nem akartam elszakadni a magyar irodalomtól és továbbra is magyarul tanulhattam. De tanár soha sem akartam lenni. Mostanában nagyon kevés időm jut olvasásra. A munkám mellett négy emberről kell gondoskodnom, magamat is beleszámítva. Ez nemcsak a főzést jelenti, hanem négy ember ruhatárának a rendben tartását, de beletartozik ebbe az is, hogy észrevegyem, ha a cipőjük sarka elkopott éppen, és hasonlók. Egy időben faltam Kunderát, nagyon szeretem. Esterházy Péter Javított kiadása is nagyon megfogott, meg Grendel Lajos Nálunk, New Hontban című könyve. Nagyon jó könyv, imádom a humorát.

– Moziban mit láttál legutóbb?

– Valamikor novemberben Budapesten a Hídembert. Vonakodtam tőle, mert eléggé elvette a kedvem, hogy különböző politikai csatározások eszközéül használták. De mivel annyit beszéltek róla, megnéztem. Nagyon szép film. Ugyanígy voltam a Harry Potterrel. Soha eszembe nem jutott volna, hogy elolvassam. Aztán rábeszéltek, s mert úgy tűnik, az általános műveltséghez ma hozzátartozik, hogy az ember tudja, mitől zajos a világ, elolvastam, majd később a filmet is megnéztem, és nem bántam meg.

– És színházban?

– Egyetemista korunkban, és azután is, amíg nem születtek meg a gyerekeink, rengeteget jártunk színházba. Gyula nagybátyja Budapesten volt pap. A belvárosban lakott, nála mindig volt szállásunk. Elutaztunk egy hétre, naponta megnéztünk három filmet és egy színházi előadást. Azokban az időkben, nyolcvantól nyolcvanötig, a nagy átkosban ebből lehetett feltöltődni, ez adott erőt a túléléshez. És persze a magyarországi újságok, amelyekért hetente kétszer besorakoztunk az Orbis, a külföldiújság-bolt elé. A színházat most a komáromi Jókai Színház jelenti, minden bemutatóján ott vagyok. És nem csak azért, mert beszámolok róla a műsoromban is. Akkor is ott lennék, ha nem riportot készíteni mennék.

– Anyaszerepben hogy érzed magad?

– Annak idején a rádióban rengeteget dolgoztam, s amikor este hatkor véget ért az adás vagy egy-egy szilveszteri műsor, élő adás és karácsonyok alkalmával arra gondoltam, hogy más anya ilyenkor otthon van, én biztos nem vagyok jó anya, mert nem vagyok a gyerekeimmel. Itthon viszont főzés, háztartási munkák közben, amikor valamilyen eseményről eljutott hozzám a hír, az járt a fejemben, hogy milyen jó téma, ott kellene lennem. Akkor meg az nyomasztott, hogy nem vagyok jó riporter, mert nem vagyok ott. Skizofrén állapot. Amióta megszülettek a gyerekeim, állandóan szorongok. Féltem őket, nehogy bajuk essen. Több helyütt is olvastam már, hogy le kell küzdeni magunkban a szorongást, hiszen ha valaminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik. Én magam is hiszek abban, hogy ha valamivé lennie kell az embernek, akkor azzá lesz. Mégsem tudom legyűrni magamban a szorongást, bennem van a lányaim iránti féltés.

– Hogyan fogadnád, ha művészpályára lépnének?

– Örülnék neki. Jó érzéssel töltene el, ha mindkettő egyetemet végezne, de elsősorban azt szeretném, hogy boldogok legyenek. Titkon remélem, hogy sikerült egy olyan utat vagy egy olyan értékrendet mutatni és adni nekik, amelyet hogyha magukba szívtak, akkor talán nagy baj nem történhet. Művészetpárti vagyok, tehát mindenképpen örülnék, ha ilyen területen kötnének ki. Kinga lányom nagyon kreatív, jó verseket, novellákat ír, Judit pedig évente eljut a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny országos fordulójáig, ezenkívül nagyon jól zongorázik, nemzetközi versenyekre küldik őt. És én ennek nagyon örülök.

– Említetted, hogy visszanézve egy régebbi felvételt, rádöbbentél, hogy rohan az idő, és nem csak Koncz Zsuzsa dalában. Zavar?

– Mikor negyvenéves lettem, többen is megkérdezték, milyen érzés. Az igazat válaszoltam, hogy sokkal jobban érzem magam, mint tizennyolc-húsz éves koromban. Mivelhogy sok minden teljesült abból, amit el akartam érni. De azért álmaim még most is vannak. Bár ezek inkább reális célok, amelyeket megvalósíthatok, mert vagyok annyira racionális, hogy ne kergessek kósza álmokat. Ha valami mégsem sikerül, a kudarcot úgy könyvelem el, hogy biztosan nem akartam eléggé. Nagy álmom, hogy lesz egy házam, mert már kellőképpen meguntam, hogy tizenöt éves koromtól voltaképpen kollégiumban lakom. Hiszen ez a nyolcvan négyzetméteres panellakás is olyan, mint egy kollégium: hallod, hogy reggel a fölötted lévő hogyan könnyít magán és egyebek. Én szeretem a nyüzsgést, de egy kis nyugalom rám férne, legalább otthon. Családi házat szeretnék, ahol mindennek helye van, ahol minden elfér, ahol, ha vendég jön a házhoz, nem kell felállítanom, ha valamit ki akarok venni a hűtőből. Ahol kora tavasztól késő őszig nyílnak a virágok.

– Beszéljünk arról az álmodról is, hogy az eddigi műfajok, a kabaré, a rádiózás, a tévézés az előadói estek, a gyermeklemez után várhatóan jön egy „prózaibb” műfaj!

– Hááát!... most még nem! Ám az utóbbi időben egyre gyakrabban eszembe jutnak, és a fülembe csengenek Mikola Anikó szavai. Amikor hírszerkesztő voltam, ő is a szerkesztőségben dolgozott mint gépírónő. Ahogy diktáltam a híreket, időnként elmeséltem neki egy-egy helyes kis történet, s ő jókat kacagott, szívből jövően tudott kacagni. Egyszer azt mondta nekem, hogy miért nem írsz te könyvet. Ó, legyintettem, egyrészt nincs hozzá tehetségem, másrészt kit érdekelne az, amit én írok, és egyébként sincsenek ilyen ambícióim. Na, meglásd, ha elmúlsz negyvenéves, biztosan belekezdesz majd egy könyvbe, mondta. Időnként, amikor elcsendesedik a lakás, leülök és azon gondolkozom, ha írnék egy könyvet, hogyan is kezdeném. Jó kis bevezetések kavarognak a fejemben, amelyeket sose írok le, és másnapra el is felejtek. Azt mondják, egy jó könyvet mindenki tud írni. A saját életéről. De ezzel még várni kell egy kicsit, azt hiszem. Lehet, hogy sok embert megsértenék. És azt nem akarom.

– Mert bizonyára sok mindent őszintén megírnál, azt is, ami bosszant.

– Igen, az ostoba emberek nagyon fel tudnak bosszantani. Azok, akiknek fikarcnyi intelligenciájuk sincs, mert azt nem osztogatják papírral, az vagy van, vagy nincs. Továbbá a műveletlenségből fakadó bunkóságot sem tudom elviselni. Aztán bosszantanak bizonyos műsorok. Amerikában a szexuális zaklatásért feljelentést lehet tenni. Nálunk a kereskedelmi televíziók egyfolytában szexuálisan zaklatnak, viszont ez senkit nem zavar. Nem hiszem el, hogy nincs más érdekes téma, csak az, hogy ki kivel, mikor és hogyan. Ez nagyon felbosszant, ugyanúgy, ahogy a szappanoperák is. Ezt állítják elénk követendő mintaként, követendő példaként? Szomorú, hiszen egyebet se látsz, csak hogy a szappanoperák hőseinek nincs egyéb gondjuk, mint hogy mit vegyenek fel, mikor ugorjanak a medencébe, egy whiskyt igyanak vagy kettőt. Csoda, hogy egy kiforratlan fiatal ezt látva, azt hiszi, erről szól az élet. Hogy dolgozni nem is kell, hiszen ezekben a filmekben nem dolgoznak. Aztán a tanuláshoz is ilyen a viszonyuk. Végtére is, gondolj bele, minek is tanuljanak, hiszen sztárok lehetnek anélkül, hogy megküzdenének érte. Elég, ha elmennek egy válogatásra, ledobják magukról a pólót, rosszabb esetben levetik a bugyit is, aztán világraszóló, éljenezett sztárt csinálnak belőlük.

– Mi adja azt a rengeteg energiát, amivel minden munkához, emberhez, helyzethez közelítesz?

– Nem te kérdezed ezt először. Az utóbbi időben azt szoktam válaszolni erre: ó, ha tudnád, hogy az energiám ötven százalékát az emészti fel, hogy vidámnak és energikusnak láss. Van egy barátnőm, Mária néni, nyolcvankét éves. Többször volt riportalanyom. Mérhetetlenül bölcs asszony, akiből árad a szeretet, mindig optimista, és mindig csak a jót látja. Úgy él, ahogy én is szeretnék: azzal az életérzéssel, hogy adni kell a másiknak, mert azt az ember visszakapja. Tudom, hogy vannak irigyeim is, azoknak azt üzenem, próbáljanak velem cserélni egy-két hétre, és akkor nem biztos, hogy irigyelni fognak. Vannak ellenségeim is biztosan. Nem tudnak ártani, mert nem veszem őket figyelembe. Ugyanakkor azt hiszem, hogy általában szeretnek az emberek, hiszen rengeteg szeretetet kapok. És ez nagyon jó. Barátaim is vannak. Velük kapcsolatban néha úgy érzek, hogy megkereshetnek bármikor, meghallgatom őket ugyanúgy, ahogy ők is engem. Ha segítségre szorulnak, segítek is. Én viszont azt kívánom, hogy ne szoruljak a segítségükre. Lehet, hogy kiderülne, hogy nem is olyan barátok! Nem tudom.

– Adni kell, igen. Csak hát nehéz olyankor adni, ha valaki a jóra nem fogadóképes.

– Néha elképedek azon, hogy egyesek mennyire meg tudják keseríteni mások életét az acsarkodásaikkal, féltékenykedéseikkel, irigykedéseikkel. Milyen szörnyű lehet ilyen tulajdonságokkal együtt élni! Reggel azzal ébredni, hogy ma kinek miben, hol árthatok. Milyen borzasztó lehet annak az embernek, akinek az arca nincs berendezkedve a mosolyra. A humorérzék meg!... akinél hiányzik, az nálam nem nyerő. Akinek nincs humora, az mindenre képes. Sok ismert emberrel volt szerencsém interjúzni, s azt tapasztaltam, hogy aki igazán nagy, az borzasztóan szerény. Nincs benne nagyképűség vagy felsőbbrendűségi érzés.

– Amikor a szorongásról beszéltél, a sorsszerűséget említetted...

– ...az eleve elrendelést, amiben hiszek. Mert igaz, hogy van szabad akaratunk, de hiába kapálózol, úgy is az történik, ami meg van írva.

– Hívő ember vagy?

– Nem járok templomba, de hívő ember vagyok. Én a színházat a színházban szeretem, Isten házában nem. Nekem ahhoz nem kell ceremónia, hogy megtaláljam vele a kapcsolatot. Nagyon régóta nem gyóntam, mert a gyónás intézménye számomra felesleges. Ha valami olyat követek el, ami a saját mércém szerint mérve rossz vagy helytelen, akkor nem oldoz fel öt Miatyánk, amit térdepelve elmondok az oltár előtt. Nekem azután is lelkifurdalásom lesz, mindaddig, amíg a dolgokat helyre nem hozom. Ahhoz, hogy megtaláljam a Teremtőhöz vezető utat, nekem nem kell idegen ember. Ezt én a művészetben, a versekben találom meg. Rajongok azokért az emberekért, és csodálom őket, akiknek a jóisten megsimogatta a fejét.

– A művészet befolyásolta, formálta az életfilozófiádat?

– Van két imám. Az egyik, amellyel az első előadóestem ért véget, Hankiss János Miatyánk című verse. A másik, amelyhez igyekszem tartani magam, s amelyet Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című regényében olvastam, így szól: „„sten, adj nekem derűt és nyugalmat, hogy tudomásul vegyem mindazt, amin úgy sem változtathatok, bátorságot, hogy változtassak azon, aminek megváltoztatására képes vagyok, és bölcsességet, hogy mindig megmondhassam, mi a különbség a kettő között.“”

TALLÓSI BÉLA

[Új Szó, 2003. 01. 18.]