Bárczi Zsófia

Bárczi Zsófia

Bárczi Zsófia 1973. július 13-án született Rimaszombatban, Szlovákiában. Az általános iskolát a Tornaljai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában végezte el. 1991-ben a Kassai Magyar Tanítási Nyelvű Gimnáziumban érettségizett.

1996-ban diplomát szerzett a nyitrai Pedagógiai Főiskolán magyar nyelv és irodalom – ének-zene szakon, ugyanebben az évben a nyitrai Hungarisztika Tanszék oktatója lett. Az elmúlt években főként szlovákiai magyar irodalmat és huszadik századi magyar irodalmat oktatott, jelenleg a tizenkilencedik század irodalmával foglalkozik.

1997–2000 közt a Katedra folyóirat magyar irodalmi versenyének szerkesztője, amiért 1999-ben megkapta a Katedra-díjat.

1998-tól az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója (Legújabb kori magyar irodalom-program).

Tagja a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának és a Kempelen Farkas Társaságnak (a szlovákiai magyar doktorandusok és fiatal kutatók társasága), valamint a Sambucus Irodalomtudományi Társaságnak.

2003-ban a Szlovák Irodalmi Alap (Literárny fond) alkotói ösztöndíjában részesült.

2004-ben A keselyű hava című elbeszéléskötetére megkapta az Irodalmi Alap nívódíját, majd 2005-ben a Posonium elsőkötetes szerzői díjat.

2006-ban védte meg Mécs László lírai beszédmódja című doktori értekezését. Ugyancsak ebben az évben Trisztán és Izolda című elbeszélésével Az év irodalmi alkotása pályázat nyertese lett.

2001-től jelennek meg írásai, főleg a Kalligram, a Szőrös Kő és az Irodalmi Szemle c. lapokban.

Novelláskötetének borítója - obálka zbierky poviedok

Zsófia Bárczi (1973) pochádza z Rimavskej Soboty. Základnú školu absolvovala v Tornali, strednú školu v Košiciach. Diplom získala v Nitre na Vysokej škole pedagogickej v r. 1996, a začala vyučovať ešte v tom istom roku na Katedre hungaristiky maďarskú literatúru. Doktorát získala na budapeštianskej univerzite L. Eötvösa v r. 2006 za prácu „Mécs László lírai beszédmódja".

Publikuje od roku 2001 najmä v časo-pisoch Kalligram, Szőrös Kő, Irodalmi Szemle.

V roku 2003 získala tvorivé štipendium Literárneho fondu.

Jej zbierka poviedok „A keselyű hava" (Mesiac supa) získala viaceré ocenenia.

Je členkou Spoločnosti maďarských spisovateľov na Slovensku, Spoločnosti Farkasa Kempelena (Spoločnosť maďarských doktorandov a bádateľov na Slovensku) a Literárnovednej spoločnosti Sambucus.

A látható és a láthatatlan
(Bárczi Zsófia: A keselyű hava)

„Két fénykép: az egyiken a nagyanyám néz büszkén, kissé rátartian szembe a kamerával, háta mögött homályosan látszik egy kert a vélhetőleg ezüstös függönyként lebegő, imbolygó vízsugarak mögött. Fekete-fehér felvétel, azaz inkább szürke-fehér. Nagyanyám haja egészen világosszürke, a tartós hullámok völgyei valamivel sötétebb szürkék. Kedvenc műselyem ruhájának hatalmas égőpiros virágai haldokolni látszanak a képen, hamuszürkék, akárcsak a kert rózsáit jelző elmosódott foltok a háttérben. A szürkés nő és a szürke rózsák között piszokszínű, áttetsző celofánhártya: a kert híres szökőkútjainak egyikéből tör fel a víz, amit én ezüstös függönynek képzelek.”

Az alábbiakban semmiképpen sem akarom azt a látszatot kelteni, hogy a rész helyettesítheti az egészt, vagy hogy egy példa révén megragadható és rögzíthető az, ami folytonosan mozgásban van. Mégsem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy A keselyű hava kezdősorai a kötet egészére kiterjeszthető tudást hordoznak. Árulkodó lehet már az értelmező azon döntése is (már amennyiben ez döntés, és nem a szöveg kikényszerítette reakció), hogy leragad az első bekezdésnél. Hiszen mi sem volna természetesebb, mint átadni magunkat e magával ragadó próza lendületének és hagyni, hadd sodorjanak a szöveg mélyén ható áramlatok egyre beljebb a nyílt tenger, a szöveg felé… Az elbeszélő szövegek olvasási tapasztalatától nem idegen az ilyen fajta viszonyulás. Én mégis amellett szeretnék érvelni, hogy Bárczi Zsófia prózájának sokkal inkább egy bekezdésenként haladó, a mondatok zamatát kortyonként ízlelgető, lassú olvasás felel meg.

A Flan felütése két fényképet ígér nekünk, egyelőre azonban csak az egyiket látjuk, azt, amelyiken az elbeszélő nagyanyja áll a kert szökőkútja előtt. Egyáltalán nem lepődünk meg azon, hogy a másik kép magát az elbeszélőt mutatja „ugyanott (…), majd húsz évvel később.” A beállítás tudatos, s meglehet, hogy a már nem létező emberhez fűződő spirituális kapcsolatot hivatott megjeleníteni. („Ezért készült a másik kép, amin én álldogálok ugyanott, hogy megtaláljam nagyanyám lenyomatát az időben.”) Ez a – családtörténetet misztifikáló – mozzanat a kötet olyan szövegeit előlegezi meg, mint az Anti bácsi, vagy a Jolán neném és a világvége. Az előbbiben az elbeszélő és Az örökkévalóság kék köténye-ciklus központi alakja, Fánni cselekedetei vetítődnek egymásra. Az utóbbiban pedig a címszereplő számára válik viszonylagossá lét és nemlét határa.

Van azonban egy harmadik kép is, és ennek felbukkanása – első pillantásra – kissé váratlannak tűnik. A képen Zorayda (Abul al Haman kalifa lánya) áll „a frissen ültetett rózsák között, az alig befejezett szökőkút előtt”. Miért e harmadik, ha az elején csak kettőről szólt az ígéret? Mit keres a királylány ugyanott, ahol az elbeszélő és nagyanyja? A sietős olvasó kérdései ezek, amelyek leleplezik a precízen kidolgozott részletek fölött átsikló olvasás hiányosságait. Mert a szöveg képről beszél és nem fényképről, s egyáltalán nem állítja, hogy Zorayda ugyanott áll, ahol a többiek. E harmadik kép hozzátoldása az előzőekhez egy újabb dimenzióval bővíti a szöveg jelentésrétegeit: az elbeszélő és nagyanyja történetét a hangsúlyozott kitaláltság jellegével ruházza fel. A fiktív alak rámásolódása az előző kettőre kiemeli amazok fiktivitását. A fikciós jelleg hangsúlyozása a kötet több szövegének jellemzője. A Tocino de cieloban a megelevenedő könyv ráadásul meg is kettőzi a fikciót.

Az első fényképen látható „ezüstös függönyként lebegő” vízsugarak a valóság és a képzelet határainak átjárhatóságát szemléltetik. A fénykép bizonyos értelemben maga a valóság, annak egy szelete. Hiszen az, amit ábrázol, valamikor volt, és – ebben áll referenciális jellege – pontosan úgy volt. Az említett fényképen azonban nem minden van úgy, ahogy volt. Pontosabban szólva: nem látni tisztán azt, hogy mi volt (van) a vízsugarak mögött. A háttérben húzódó kert, e különböző szimbolikus jelentésekkel terhelt kronotoposz csak „homályosan látszik”, a kert rózsái ugyancsak „elmosódott foltok a háttérben.” A „celofánhártya” valójában nem a nő és a rózsák közé feszül, hanem a fiktív és a valós közé. Erre mindenekelőtt a kulcspozícióban levő „képzelek” ige figyelmeztet, amely így nem kevesebbet tesz, mint felfüggeszti a fényképen láthatók referencialitását, s magát a látványt avatja fiktívvé.

De nem a sejtelmes vízsugár az egyetlen, ami a látvány egyértelműségét kétségbe vonja. A képen látható asszony „[k]edvenc műselyem ruhájának hatalmas égőpiros virágai” legalább annyira a látvány ellenében hatnak. Az olvasó, aki az első szavaktól kezdve felveszi az elbeszélő nézőpontját, s vele együtt nézi a képet, e ponton mást lát, vagy – ami még valószínűbb – nem eldönthető, hogy mi az, amit lát. Mivel a kép fekete/szürke-fehér, a ruha égőpiros virágai csakis a szürke valamilyen árnyalatában mutatkozhatnak az olvasó számára. Az elbeszélő azonban, aki nyilván emlékszik arra, hogy nagyanyja ruháján a virágok pirosak voltak, egyszerre látja a virágokat szürkének és pirosnak. Az olvasó, mivel nem rendelkezik az elbeszélőéhez hasonló emlékképpel, nem láthat mást, csak azt, amit a szöveg láttat. Mivel azonban a szöveg maga megmutatja a virágok valódi színét, az olvasó maga elé képzelheti a fekete-fehér fényképet – piros virágokkal. A szövegnek ez a játéka megkettőzi az olvasó perspektíváját és egy belső teret nyit meg az elbeszélésben: a differenciák terét. A látott (a láttatott) mellé odavetített nem látható folytonosan termeli a különbségeket, ezáltal újra és újra feladat elé állítja az olvasót. Nem utolsósorban ez az, ami e prózának különös vonzerőt kölcsönöz.