Rettegésem

 

 

Uram, még sosem féltem ennyire

se fényt, se árnyat

se gondolatot, se érzést,

és fáradt vagyok,

nagyon kimerültem.

Az álom nem ad nyugalmat,

elveszejt a sötétség,

álmodni is rettegek,

a szégyen és az önmarcangolás lidérce

ébred, ha lekoppan szemem,

menekülnék, de nincs hová,

hinnék, de nincs miben,

elrontottam már mindent,

mit rám bíztál,

és ha a pótvizsgán is elhúzol,

akkor mi mennyi és merre?

Haza akarok menni!

Haza akarok menni!!

Haza akarok menni!!!

Ennyi,

engedj haza országodba engem,

hogy újrakezdhessem,

elég egy szikra emlék.

Gyáva vagyok, igen

gyáva és üres.

Adj békét, adj és tiéd az életem!

Még teszem a dolgom,

lézengek, hogy „becsületemre váljon”,

szimpla menekülés

ez is.

Ezernyi álmot,

ábrándot, illúziót megélten

rúgtam csillagot,

fejemre koronának szállt a nap,

és most nincs semmim,

ami tartana,

engedj hát  haza,

hisz nincs pótolhatatlan helyem,

s itt csak félelem van,

és én a félelmet rettegem.

 
 

 

Árvai Hajnalka

 

 
   
 

 

   
  Fotó: © Bárdos Kinga    
 

Szülőfalum, Szécsénykovácsi „Szent Palócia“ egyik bűbájos kis falva, ahol 1969-től ismerkedtem a világgal. Ez az a hely, ahol a nyomorúság és tengődés csak az anyagi világ része, mert itt fű, fa, folyó, erdő, mező, domb és völgy egyaránt tele van mesével, történettel, mérhetetlen szellemi gazdagsággal. Ennek a helynek lelke van, amely minden nyitott szívvel erre járót megérint.

     Hála a letűnt rendszer iskola-összevonásainak, szülõfalumban kezdtem, Ipolyvarbón folytattam és Bussán fejeztem be alapiskolai tanulmányaimat, hogy azután az Ipolysági Gimnázium diákjaként tegyek szert érettségire. Szerencsés ember vagyok, mert ez idő alatt csupa nagyszerű magyartanárom volt.

     A sors és még inkább erős önállósodási vágyam 1988-ban vezérelt Pozsonyba, ahol életem legzajosabb és legteljesebb 15 évét töltöttem. Itt születtek meg legmélyebb érzéseimből a gondolatok és két legeredetibb „szerzeményem”: leányaim, Csilla és Virág Boglárka.

     Nagykorúvá válásomtól számítva voltam már óvó néni, postahivatalnok, bérelszámoló (amit mostanság bérfejtőnek mondanak), majd könyvelő, és jelenleg megyei „revizor”. 

     Talán (látszólag) humán beállítottságom „ellenpólusaként” kezdtem el írogatni.  Tanítóm, Urbán Aladár bátorítására gyerekfejjel a Tábortűz, később az Új Ifjúság  hasábjain jelentek meg lánykori nevem alatt próbálkozásaim, míg Padisák Mihály javaslatára (aki néhány versemet a Kossuth Rádió hullámhosszán tett közzé) Árvai Hajnalka bőrébe nem bújtam. Akkoriban az utolsó FÍK-találkozók egyikére is eljutottam, hogy ennek hatására néhány évig hallgatásba merüljek. Ezt a csendet csupán az ipolysági gimnázium által kiadott antológia törte meg, melybe Korpás Pál tanár úr szerkesztette be verseimet.

     Ezután csak 1997–98 táján bukkannak fel ismét gondolataim az Ifi Magazin hasábjain, majd jobb híján egy korántsem teljes összefoglaló a www.hhrf.org/ifi/bici/hajnalka címen.

     Tanult barátaim szerint ez a „vers-szelep” a legjobb, amit kitalálhattam hosszú hallgatásaim során felhalmozódó  életérzéseim ventilálására. Ezt én így belülről nézve persze nem látom, de hiszek a barátaimnak, a többiek meg gondoljanak, amit akarnak...

 

Vissza

   
   
 

TÁTRAI HAJNAL

 
Lágy ecsetvonás a természet vásznán:
életzöld ágak levelén
csillanó ékkövek;
hidegbe dermedt hajnali harmat...
Arcomon visszaverődik a szél,
(gondolat villan)
Szép vagy és széppé tesz a hatalmad.
 

(2008 szeptembere)