Képriport a 2006-os Mikola Anikó-emlékünnepségről

Mikola Anikó

 

Mikola Anikó (1944–1996) református lelkészcsaládban nőtt fel, könyvek között. Első ihletője a Kalevala volt Vikár Béla fordításában, nyelvérzékét a Károli Biblia, Arany János, József Attila, Radnóti Miklós fejlesztette. Egyik vallomása szerint gyermekkorától írónak készült, tizenkét évesen már verseket írt, nyomtatásban először 1962-ben láthatta a nevét. A Vetés rovatban már szuverén verselőként, képgazdag, fegyelmezett nyelvezetű költeményekkel jelentkezett. Különösen a zeneiség, a hagyományos formanyelv és a modern poétikák sajátos ötvözete volt rá jellemző. Mikor Szalatnai Rezső megsemmisítő célzatú kritikája elhangzott a Vetés nemzedékről, egyedül az ő neve hiányzott a kiátkozottak közül. A betű szolgájának, szinte rabjának érezte és tudta magát.

„Az emberi lélek legmélyebb bugyrai tárulnak fel verseiben, egy-egy verse-strófája gyakran drámaivá sűrűsödik, olykor mintha János evangélista Jelenései elevenednének meg, vagy a népballadák világa, mintha ősi mítoszok elemi erejű szenvedélyeinek és szenvedéseinek hullámai csapnának fel verseiben (Hol késel megbocsátás?, Tűz mellett didergők éneke, Csend és kiáltás, A költő vízparti látomása stb.). Az ő nevéhez fűződik a szlovákiai magyar líra legjobb teljesítményei közé tartozó Variációk egy Garam menti mítosz témájára című terjedelmes kompozíció, amely az életmű egyik csúcsa; páratlan példája annak, hogy miként lehet közismert népballadák szimbolikájába és motívumaiba öltöztetni a város kőrengetegétől, az ésszerűtlen civilizációtól meggyötört költő lelke legmélyéről felszakadó vallomást.

Mikola Anikó ritkán szóló költő volt, élményeit, versihlető mondanivalóit hosszan érlelte. Ebből ered csiszoltságuk, tartalmi-formai fegyelmük. Első önálló kötete – Tűz és füst között (1971) – elsőként jelent meg a Vetés nemzedékéből, a maga ötvenegy versével felöleli egész lírai termését a kezdetektől a hetvenes évek elejéig. A kiérlelt, ereje teljében pompázó líráját a második – Fák és hajók a szélben (1976) – és harmadik – Madárnak lenni (1979) című kötetében olvashatjuk. A hetvenes évek jelentették a költőnő legtermékenyebb időszakát. Különösen az utóbb említett kötet érdemel figyelmet. A sovány, mindössze tizenhat verset és huszonhárom műfordítást tartalmazó kötetben adottságainak és lehetőségeinek zenitjére ért a költő. Feltárul benne költészetének minden fontos jellemzője. A balladás versvilág, a végleteket ostromló világkép, az ég, a föld, a tűz, a víz, az univerzum alkotóelemeinek a szüntelen szembeállítása. A mítoszok rejtelmes világa az övé, az ősi, kegyes és kegyetlen állapotok visszasóvárgása sugárzik verseiből. Hallatlanul bizalmas viszonyt alakít ki a természettel, a létezés alapkérdéseihez próbál eljutni, tudja és megfogalmazza az élet törvényeit. A népköltészet tiszta hangján az emberi lét legmélyebb titkairól tesz forró vallomásokat legjobb verseiben. A kritika a legszebben szóló magyar költők egyikének nevezte.

A dél-amerikai spanyol nyelvterület indiánjainak, a kecsuáknak költészete ejtette rabul képzeletét, s Karnevál Tambobambában címen verseket, később meséket tolmácsolt belőle figyelemre méltó empátiával (A jaguár fiai, 1995). [Halála után jelent meg a kisebbeknek szánt összeállítás Az Arany-patak címmel (AB-ART, 2001). H. M. megj.].  Életművének színe-javát egy vékonyka válogatás őrzi – Versek (1994) –, amely nem sokkal halála előtt jelent meg.”

Szeberényi Zoltán:  Magyar irodalom Szlovákiában 1945–1999; I.

A halál korán kiütötte kezéből a tollat, berekesztette a lassan, de folyamatosan gazdagodó, mélyülő költői pályáját, értékes műfordítói tevékenységét.  Novelláskötete életében nem látott napvilágot. Pedig novellisztikája éppoly figyelemreméltó: akárcsak költészetére, prózájára is jellemző a balladisztikus hang, a kidolgozottság, a témaválasztás kozmikus érvényessége, a nyelvi megformáltság, a lényegre törő építkezés.

Költészetéről jelentek meg tanulmányok (Bodnár Gyula, Görömbei András, Koncsol László, Tóth László, Tőzsér Árpád, Zalabai Zsigmond tollából), ám novellisztikájával alig foglalkoztak. A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–1995 (Madách-Posonium, 1997, 218. p.) említést sem tesz prózaírói munkásságáról, még a Fekete szél antológiáról is megfeledkezik. Duba Gyula, a Fekete szél c. antológia összeállítója ennyit közöl róla: „Mikola Anikó elbeszélése (A sárga macska délutánja): dialógus önmagával. Az albérleti környezet, a tárgyak és részletek sajátos értelmet nyernek, beleszólnak az első személyű hős életébe, és meghatározzák lelkiállapotát. A sárga macska az örök »másik én«, amely »szabad«, és amellyel a vitában csak veszíteni lehet, mert mindent tud, mer és nem ismer kíméletet (…)” (Fekete szél, Pozsony 1972, 22. p.) Lejjebb megállapítja: „Mikola Anikó prózájában is költő, nem a stílusában, hanem indítékaiban az, töpreng és megjelenít, s hőse elé szimbólumot állít tükörként, hogy tisztábban lássa benne magát.” (Uo. 28. p.)

Szeberényi Zoltán idézett művében az antológiáról szólva így értékeli prózáját: „Mikola Anikó három különböző zsánerű, ígéretes novellával szerepel. A sárga macska délutánja kíméletlen önvizsgálat, a hazugság nélküli élet, a céltalanság, az útkeresés gyötrelmes iróniájú bemutatása. Az Emberevők a léha és közömbös életvitel rajza, ahol az akaratlanság éppoly pusztító, mint a gyengeség. Az Át az üvegablakon (sic!) egy hosszúra nyújtott, monologizált tudatfolyam bonyolult jelképiségbe öltöztetve.” (I. m. 60. p.)

A menekülés c., összegyűjtött novelláit tartalmazó kötetben elsősorban A menekülés, A tündértehén és az Árnyék a sziget felett c. novellái, elbeszélései kaptak helyet Bárczi Zsófia értékelésével kiegészítve.

A tömör jellemzésekből kiderül, hányan hányféle értelmezést adtak írásainak. Figyelmükbe ajánlom Bárczi Zsófia Utószavát, aki kortár­saink szemével közelített az életműhöz. Ám ha a kedves Olvasó el­mélyed a kötet novelláinak mély lelki folyamatokat, örök emberi dilemmákat feltáró világában, az idézetteknél jóval összetettebb élményben lehet része. A könyv az évtizedek során a sajtóban – el­sősorban a Nő c. hetilapban, amely akkoriban értékes irodalmi rovatot gondozott, illetve a Barátnő családi magazinban –, valamint a Fekete szél (1972) antológiában megjelent novelláit tartalmazza. A torony c. novellát, amelyre Duba Gyula utal a Fekete szélben közölt írásában, nem sikerült fellelnünk.

Az évtizedek során sajtóban, nyomtatásban megjelent novellákat felvonultató kötettel nagy adósságot róttunk le az alkotó és az olvasó előtt. Megjelenésével egy teljesebb alkotói kép tárult fel előttünk, árnyaltabbá téve Mikola-képünket, hogy a szerző végre méltó helyére kerülhessen irodalmunkban.

Haraszti Mária: Mikola Anikó összegyűjtött novellái elé