A farkatlan gólya legendája -- Elzász

Azt hinni, hogy az ember csak beírja a keresőbe: „Elzász” – és máris zúdul rá az információ… balgaság. A Wikipédia nyílt lexikon adatai csak vázlatosak, úgy látszik, még nem volt, aki feltöltse őket – pedig Elzász jócskán forgalmas turistaparadicsom, az utóbbi években pedig egyre többen fordulhatnak meg arrafelé az Európai Parlament képviselőinek, illetve annak a lehetőségnek köszönhetően, hogy minden képviselő évente vendégül láthat néhány csoportnyi érdeklődőt.

A Magyar Asszonyok Érdekképviselete Ékes Ilona vezetésével, s velük együtt néhány határon túli magyar asszony Gál Kinga  Európai Parlamenti magyar képviselő meghívására jutott el Elzászba, hogy végigmenjen a híres Borúton, és főképp, hogy megtekintse Strasbourg nevezetességeit, és persze magát a Parlamentet.

Elzász – ahogy a világháló reklámozza – valóban a meglepetések földje, Franciaország kapuja. A számos középkori várromot rejtő Vogézek hegyei és a Rajna folyó között terül el, a szemnek és szívnek kedves lankák és gondosan rendezett szőlőültetvények között…

A hosszú buszozás után Obernai-be érkezve lenyűgözött bennünket a kisváros középkori hangulata. A La Diligence fogadó -- egy XIII. században épült, felújított épület – ötvözte magában a letűnt korok hangulatát és a XXI. századi kényelmet.

„Ezek a franciák tudnak valamit – morfondíroztunk --, amit mi időközben elfelejtettünk: hogy amit a régi korok ránk testáltak, ami túlélte a történelem viharait, azt meg kell őrizni, gondozni kell és jó ügyek szolgálatába állítani, mint ezt a postakocsis fogadót…”

Vendéglátónknak köszönhetően tehát egy roppant patinás kisváros előkelő és hangulatos fogadójában frissülhettünk fel, hogy nyomban utána megízleljük az első osztályú, autentikus gasztronómiát, ami ottlétünk során többfogásos ebédek és vacsorák formájában dicsérte és népszerűsítette a vidék kulináris hagyományait.

Strasbourgba bebuszozni szemkápráztató élmény volt: a hatalmas Katedrális lenyűgözően köti össze a múltat a jelennel, és nyomatékot ad a ténynek, hogy Strasbourg méltán Európa fővárosa.

Másnap a Borúton híres, középkori települések során át eljutottunk egészen Colmarig. Ebéd és borkóstoló Colmarban, a régi városrészben, a Le Gruber étterem teraszán… Meggyőződhettünk róla, hála a kisegítő, különben egyetemista pincérfiúnak, hogy a francia férfiak charme-osak és valóban kedvesen tudnak bókolni a nőknek – életkorra való tekintet nélkül. Az ételkülönlegességek mellett a különleges épületek is emlékezetesek maradnak: még egy IX. századi épület is felújítva állta az idő támadásait. Ha tekintetbe vesszük, hogy az épületek fa tartókonstrukció közé döngölt agyagból készültek, csak csodálni tudjuk az elzásziak elszántságát, amellyel múltjuk értékeit átmentik a jövőnek. Hogy érthetőbb legyen: nem a rombolást és a foghíjak üveg- és betonépítményekkel való kitöltését választják, hanem a nehezebb, de a közösség szempontjából értékesebb módszert, az értékmentést.

A colmari múzeumban csodás középkori oltárképek, triptichonok fogadtak. És hogy egyszerűbb legyen a turista dolga, a pénztár mellett a kezébe nyomnak egy idegenvezető gépet, amelynek fülhallgatóján át az unió nagyobb nyelveinek valamelyikén hallgathatja meg zenei aláfestés kíséretében a kiválasztott műtárgy történetét. (Magyarul nem, szlovákul sem. Azaz jól teszi a hazánkfia, ha valamelyik világnyelvből készül, ha kiteszi a lábát a térségből.) Elég benyomni a kép melletti számot, máris „képben vagyunk”… de így megy ez mindenhol: a turisták bőven kapnak információt minden lehetséges módon. Hogy a kis nemzetek anyanyelvükön nem, vagy csak ritkán? Valószínű, hogy intenzívebb együttműködés, nagyobb kulturális önmegmutatás és érdekérvényesítés kéne hozzá. Azaz volna még tennivaló bőven, ha nem akarjuk, hogy kultúránk és nyelvünk a perifériára szoruljon.

A Borúton végighaladva egyébként az ember valóban tátott szájjal csodálja az eredeti állapotukban fennmaradt középkori, kis falvakat, a tanyasi fogadókat, ahol sikerült megtalálni, kialakítani az összhangot az egyes szakmák és ágazatok között: a vendégfogadás, a vendég élelmezése, szórakoztatása egymásra épülő rendszer, egymást támogató tevékenység, kultúraközvetítés és jövedelmi forrás a régiókban. Úgy tűnik, itt nem hagyták magukra erőszakolni az EU szigorú szabályait, illetve az itt élők képesek érdekeiket érvényesíteni a szigorú és korlátozó megkötések ellenében is, akárcsak Spanyolországban, Olaszországban vagy Ausztriában. Tudják, hogy csakis együttes erővel és következetes stratégiával tudják megőrizni hagyományos életformájukat, s azt is tudják, hogy ez az életforma ÉRTÉK.

Este már Strasbourg belvárosában találkoztunk vendéglátónkkal egy eklektikus kisvendéglőben.

A következő napon csónakkal, a folyóról láthattuk a várost, majd a vízen hajózva jutottunk el az EP épületéig, ahol a legnagyobb felirat épp a KULTÚRA az unió minden nyelvén szóló feliratok között. Hogy idehaza nem tűnik fel ennek fontossága? Hogy háttérbe szorul mindaz a szokásrendszer, kulturális hagyomány, amiből erőt meríthetnénk a XXI. század és a technológiai fejlődés kihívásaihoz? Így van. És szomorú, hogy így van. De amint tudatosítjuk ezt a tényt, máris képesekké válunk arra, hogy változtassunk szemléletmódunkon, stratégiánkon, és kultúránk erejében bízva építsük fel azt a jövőt és életmódot, amelyet elfogadhatónak tartunk a közösség és a magunk számára. Ennyire egyszerű. Ennyire nehéz.

És hogy a farkatlan gólya hogy került a címbe? Van egy legenda, mely szerint Elzászból minden évben elvándoroltak a gólyák, jó szokásuk szerint, de valahogy egyre kevesebb tért vissza közülük… Mire az elzásziak elhatározták, hogy márpedig a gólya, az kell, hát ne repüljön el, etetik-itatják ők inkább egész télen át, de nem hagyják, hogy kedvenc madaruk nélkül maradjanak a templomtornyokon, magas házakon épült fészkek… Így hát levágták a gólyák farkát, és azok ott maradtak, ott vannak azóta is, a tájban, a címereken, a zászlókon, ajándéktárgyakon… és a szívükben is, természetesen.

Hát így. Mi a legenda tanulsága? Az is lehetne, hogy néha akár erőszakkal, körmönfontsággal is ragaszkodjunk ahhoz, amit szívünk szerint a magunkénak akarunk tudni. (Hagyományhoz, nyelvhez, kultúrához, földhöz, faluhoz, élettérhez… vagy akár a gólyához, ha az a heppünk, bárhogy hepciáskodik a „haladás” nevében és ellenünkben bárki. Mert talán helyben maradva is lehet haladni, ahogy Elzász és a gólya példája bizonyítja.)

Fotók és szöveg: Haraszti Mária